Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - SINKÓ KATALIN: Historizmus - antihistorizmus

SINKÓ KATALIN HISTORIZMUS - ANTIHISTORIZMUS Édesapám emlékének A nemzetközi irodalomban az 1960-as évektől kezdve megszaporodtak a historizmus művészetével kapcsola­tos közlemények. A dolgozatokat nagyjából két nagyobb csoportra oszthatjuk: a kutatók egy része önálló stílus­tendenciaként kezeli azt, 1 mások inkább a történetiség­gel kapcsolatos sajátos felfogásnak, érzületnek tartják. 2 A 19. századdal kapcsolatos kutatások bővülésével el­mélyültek ismereteink a historizáló stílusokról, különö­sen az építészettörténet és az iparművészet terén. Köte­tek jelentek meg egyes épülettípusokról, az emlékmű­vek és festmények ikonográfiái megoldásairól, 3 és gaz­dag az irodalma a historizáló épületek - múzeumok, par­lamentek, városházák - monumentális programjainak, 4 a historizmus ideológiaközvetítő funkciójának is. 5 A his­torizmus különböző aspektusait európai összefüggésben foglalta össze az 1996-1997-ben Bécsben megrendezett kiállítás, amely bemutatta ennek sokszínűségét, ráirá­nyítva a figyelmet arra, hogy a historizmus gyűjtőfogal­ma alatt értett stíluspluralizmus a modernizálódó tár­sadalmak fragmentálódásának folyamatával is kapcso­latba hozható. 6 A magyarországi kutatások homlokte­rében elsősorban a historizmus stílusfejlődésének jelen­ségei álltak; főként az építészettörténetnek vannak e té­ren évtizedes hagyományai. 7 Említenünk kell a művé­szettörténet tudománytörténetével, s különösen a disz­ciplína 19. századi kezdeteivel kapcsolatos forrásközlé­seket, amelyek segítettek feltárni a historizmus történe­lemszemléletének és a korábbi művészettörténet-írásnak a kapcsolatát. 8 A historizmus kifejezést azonban nemcsak a művé­szettörténet, hanem a történettudomány, elsősorban a német historiográfia is használja. A fogalom az 1880-as években lett szélesebb körben ismertté, és többféle kon­textusban is alkalmazták. Főként azt a Leopold von Rankéval kezdődő történetírói iskolát értik ezen, amely a történelmi fejlődésben logikus, a történész által feltár­ható és bemutatható folyamatot szemléltet. A historiz­mus fogalmához kötődik a történeti gondolkodás régeb­bi, optimista hagyománya is, amely saját korát modern­nek vagy modernizálódónak látta. 9 A történelemnek ez a történelmi fejlődéssel azonosított képe azonban már a múlt század hetvenes éveiben megrendült, első hírho­zói ennek (legkorábban) Schopenhauer, majd Friedrich Nietzsche és Jacob Burckhardt voltak, szisztematikus kritikáját azonban csak a német „antihistorizmus" szel­lemében író történészek, főképpen Ernst Troeltsch és Friedrich Meinecke nyújtották a 20. század elején. 10 Az első világháborút követő politikai-társadalmi krízis nyo­mán nemcsak a történészek fogalmazták meg a histo­rizmussal szembeni kétségeiket, hanem egyes filozófu­sok is, mint például Karl Löwith és Karl R. Popper. Ez utóbbi kimutatta a történelmi törvényszerűségekre hi­vatkozó jóslások, ideológiai utópiák és a historizmus, valamint a totalitárius rendszerek összefüggéseit. Eze­ket az utópisztikus ideológiákat (mint például a mar­xizmust is) összefoglalóan „historicizmusnak" nevez­te. 11 A historizmussal mint történelemfel fogással szemben a múlt század végén megfogalmazott kétségek nemcsak a történettudósok vagy filozófusok írásait jellemezték, hanem ezek fontos helyet foglaltak el a századvég köz­gondolkodásában is. A nyolcvanas évekre a közönség elpártolt a történeti festészettől, melyet mind Magyaror­szágon, mind pedig Európa más országaiban jórészt csu­pán állami segédlettel, pályázatokkal és megbízásokkal tartottak fenn. A történeti témáknak ezt a hirtelen elavu­lását főképpen a művészeti szemlélet megváltozásával, a természeti élmények előtérbe kerülésével vagy a pozi­tivizmus hatásával szokták magyarázni. A történelem­képek eltűnése azonban bővebb magyarázatot is kíván. Susanne von Falkenhausen egy az 1880-1945 között le­zajlott történeti diskurzusokat elemző s 1997-ben meg­jelent tanulmánykötetben felteszi a kérdést: „Hogyan kerül a történelem a képbe? Miért tűnt el belőle? És fel­merül-e ismét?" Falkenhausen kifejti, hogy a történelem­kép nem a történetírás valamiféle pótléka. Figyelembe kell venni sajátos műfajának autonóm fejlődését. Nem lehet továbbá a históriaírás és a történelmi festészet kap­csolatát oly módon feltételezni, mintha a történeti tár­gyak eltűnése a festészetből a történetírásban bekövet­kező antihistorizmus közvetlen következménye lenne. Ugyanakkor a századvég historizmusellenes eszmetör­téneti fordulata egyaránt megragadható mind a tudo­mány, mind pedig a művészet területén. 12

Next

/
Thumbnails
Contents