Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - GYÁNI GÁBOR: Történetírás: a nemzeti emlékezet tudománya?

mított végérvényesen a történelem részének. A családi szocializáció körében éppúgy, mint az 1870-es évektől immár legális nyilvános diskurzus és ünnepi rítus során egyaránt az átélt múlt személyes emléke jelentette a hiteles emlékezet egyedüli és legfőbb biztosítékát. Ez munkált amögött is, hogy a század második felében 1848 (és 1849) emléke már nemcsak orálisan, a népi hagyományalkotás- és átörökítés módjára, de az értelmiség emlékezeti technikája, az írásbeliség útján is fenn kívánt maradni. Az 1880-as évek elejéig a forradalmi eseményekről több mint 80 emlékezést jelentettek meg,

78 emellett se szeri, se száma azoknak a pohárköszöntőkben és szónoklatokban előadott emlékezéseknek, melyekről rövidebb-hosszabb formában olykor még a korabeli sajtó is tudósított. A múlt szubjektív tanúságtételen alapuló ilyetén emlékezete (tudása) ugyanakkor túlontúl ingatag volt, mivel kétségek támadtak annak megbízhatósága felől. Ami abból is adódott, hogy a memoárszerű emlékezés, lett légyen írott vagy pusztán szóban elmondott történet, az emlékezet tudottan közvetett módjaként (szemben a napló közvetlenségével) nyilvánvalóan konstruáltnak hatott.

79 Ráadásul ez a konstrukció nem (mindig) üti meg a szakszerű történetmondás, a történetírás által elbeszélt múlt, vagyis egy szintén konstruált történet szavahihetőségének a mércéjét. Már azért sem, mivel az utóbbi valószerűségét a források széles körének való megfelelés, valamint a források tudományosan előírt helyes értelmezése garantálja. A memoár ezzel szemben hihető is, meg nem is mint a múlt hiteles tanúbizonysága. Ebből fakad a század második felében lépten-nyomon érezhető fokozott bizonytalanság a csak személyes emlékezésen nyugvó kollektív emlékezet igazságát illetően. S ez az emlékezeti mező mind nyilvánvalóbb belső pluralizálódásához vezet; ehhez sokban hozzájárult a politikailag motivált emlékezetkultuszok megsokszorozódása is (ennek egyik eseteként említettük korábban a Szent István kontra Árpád kultuszt). A jelenséget jól példázza az ünnepnap kiválasztásáról 1898-ban hosszan folyó parlamenti csatározás, valamint hogy március 15. ünnepe szerte az országban határozottan szétvált egy hivatalos (kormánypárti) és egy ellenzéki (függetlenségi párti) ünnepre. Mindez az ünneplés módjára is hatott. Békés város Kaszinójának elnöke, a szabadelvű dr. Hajnal István orvos egyik 1897es naplóbejegyzésében számol be róla, hogy miért tartja magát távol a kaszinói megemlékezés szervezésétől: „mert én nem akarok résztvenni olyan Mart. 15-iki ünnepély rendezésében, mely függetlenségi párti színezetű akar lenni" - írta.

80 Tény, hogy az ünnep közvetlenül a pártpolitika, nemegyszer a választási korteshadjárat céljait kezdte ekkoriban szolgálni.

81 A kollektív memória, ami elsőrendűen a múlt eseményeiben résztvevők személyes tanúságtételéből eredt, s ami ráadásul idővel aktuális politikai jelentéssel is telítődött, hamarosan szembe kellett hogy nézzen az autenticitás problémájával, nevezetesen, hogy kinek vagy minek higgyenek a múltra emlékezve. Amikor a politikailag motivált emlékezet már nem (nem teljesen) sajátíthatja ki magának a kultusz ápolására szolgáló jogcímet, s viszont: a tárgyszerű beszámolóra hivatott történetírói emlékezet sem áll még rendelkezésre, vajon milyen forrásból szerezhető megbízható tudás erről a múltról? Ezzel a kérdéssel került szembe a századvég politikai (emlékező) közössége (így az 1898-as parlamenti vita résztvevőinek a köre is), melyre azután különféle válaszokat adott. Egyik lehetőségnek az tűnt, hogy közvetlenül magukból az eseményekkel egyidős emlékekből, dokumentumokból merítsék a tényanyagot, így elsősorban a korabeli sajtó, valamint a képviselőházi jegyzőkönyvek információit vegyék alapul. Bánffy Dezső is ezen a vonalon haladt. „Hiszen méltóztatnak a történelemből tudni - jelentette ki a miniszterelnök -, méltóztatnak az akkori sajtóból tudni", és persze a képviselőházi naplókból, hogy mi történt valójában akkoriban.

82 Az ünnepi ceremóniákon is gyakorta éppen az efféle korabeli dokumentumokhoz nyúltak az emlékezet megbízható forrásaiként, mint tették Gyulán az 1884-ben a Kaszinóban megtartott emlékező összejövetelen, amikor „nagy lelkesedés közepette felolvasták a korabeli Pesti Hírlap március 15-i eseményekről beszámoló terjedelmes cikkét".

83 A sajtó és a képviselőházi tanácskozás dokumentumai sem lehettek azonban a történtek mindenkor megbízható híradásai: saját napi tapasztalataiból jól tudhatta ezt minden dualizmus kori újságolvasó és mindenki, aki érdeklődött a politika iránt. Ezért is kerülhetnek a múltbéli események eminens szereplői a feltétlenül szavahihető tanú szerepébe s közülük is főleg azok, akiket az utókor szinte karizmatikus vonásokkal ruházott fel. Bánffy Dezső is ezzel a fogással élt, amikor kijelentette: az ellenzék által vitatott törvénytervezet egyik passzusát Deák Ferenc igazolja, „kinek egy beszédéből szó szerint van kivéve" az érintett megfogalmazás.

84 Ám még magukat az autoritásokat is egyidejűleg többféle emlékezet céljaira felhasználhatták, amint azt Eötvös Károlynak a Bánffy ellenében, ám szintén Deákra történő hivatkozása mutatja. „Olvassa csak el a t. miniszterelnök úr azon napok történetét. Ne az 1848-iki ifjak lázas képzelődése által megírt alakban, ne is úgy, a hogy a poéták azt ma megírják [...], hanem olvassa el a t. miniszterelnök úr úgy, a hogy azt valami Deák Ferencz nevű egykori úri ember megírta, mikor Lustkandl ellen disputált a komoly irodalom terén"

85 (kiemelés tőlem). Kossuth Lajosnak természetesen szintén helye volt a feltétlenül hiteles tanúk sorában. Furcsa módon Kossuth ilyesfajta autoritását még kormányoldalon is igyekeztek kiaknázni az említett parlamenti vitában. Annak eldöntése során, hogy március 15. vajon az egész nemzet, vagy csupán a márciusi fiatalok és a pesti nép forradalmi tettének az emlékezetére teremt-e alkalmat, az utóbbi mellett érvelő kormánypárti honatya Kossuthra mint olyan valakire utalt, aki ezen a jeles napon nem tartózkodott a városban és így nem lehetett aktív részese a március 15-i eseményeknek. „Sajnos - érvel Szivák Imre - nem hivatkozhatom a legklasszikusabb tanúra, a ki maga Kossuth Lajos volna, ha élne. De épen azért működéséből s azon kijelentéseiből, melyeket szószerint felolvastam, joggal