Az Ernst-Múzeum kiállításai 1937-1939
Bernáth Aurél
ELŐSZÓ Irta: BERNÁTH AURÉL. Talán szokatlan, hogy a festő kiállításához előszót ír. Engem azonban csábított ennek a feladatnak természetes volta és látszólagos egyszerűsége. Hiszen mindegyik festő szívesen foglalkozik művészetelmélettel, vagy legalább is saját festészete teóriájával. Még a hites tanú is beszélhet azonban laposan, komplikálhatja feladatát, vagy mellébeszélhet. Nem szólva arról, hogy írásával a kép hangját is megzavarhatja. így tehát óvatosságra kényszerülök. Fölteszem magamban, hogy nem képeimről szólok, hanem arról a lélekállapotról, meggondolásokról és légkörről, ami mozgatott és amiben éltem. A veszély még így is igen nagy. Az ember komplikált és hiúsággal terhelt. Szeretnők magunkat nagy és nemes érzések hordozóinak tudni és mutatni. Az a veszély is leselkedik ránk, hogy törekvéseinket beszorítani igyekszünk egy vélt stílus Prokrustes-ágyába, amiből kikeltek képeink. Mert szeretjük magunkat vaskövetkezetességű, érzésszilárd embereknek mutatni, hisz' ilyen általában az emberi ideál. De így bizton meghamisítódik az arckép. Gondoljunk csak arra, hogy a „Piéta" Michelangelo-ja azonos-e a „Mózes" Michelangelo-jával?! Mondhatnám: nem. Helyesebben amiben: igen — elenyésző ahhoz mérten, amiben nem azonos. Itt feleli tán valaki: fiatalság — férfikor. De, nem. A művészetünkben is az élet hömpölyög tova: behatásokkal, érzéseink gazdagodásával, elmélyülésével, fizikumunk hullámzásával. E tényezők és ezek kereszteződése révén művészetünk is újabb és újabb, ha úgy tetszik, fejlődöttebb, de mondjuk csak megváltozottabb arculatot mutat. Igaz: valami mag 3