Az Ernst-Múzeum kiállításai 1937-1939

165. Csoportkiállítás: Vaszary János, Borbereki K. Zoltán

mos fejlődést, melyet az Ernst-Muzeum falai szemléltettek, 1920-tól máig, a kiállitások hosszú sorozatában, a mester művészete folyamatosságában, akkor ma is némán hallgatunk, mert az az őserő, mely itt bontakozott ki előttünk, a meglepetések ismeretlen kincseit szórhatja még elibénk. Állapodjunk tehát meg a mánál. Ha lehet — s ime lehet! — a szinei még felfokozottabbak, a bőség, pompázás, leheletfinomságu árnyalatok kikeresése egyre tovább tart s a déli Olaszország ihlette szincsudák újból eladdig ismeretlen finomságokban ragyognak. A felépités véletlenszerűségei — a maguk matematikai kiszámitottságaikkal — elkapják a szemet és az élet lüktetését éreztetik. Az a fojtott tüz, mely az idylli jelenségek káprázatait füti a maga rejtett dinamikájában, alig sejtett oka annak az életességnek, mely ezeknek a hol mosolygó, hol szomorú, hol fáradt, hol kicsattanóan vidám életszeleteknek benső igazságot kölcsönöz. Mindez a sok uj, most egyszerűen, majd szimultán módon egybefont forma, a maguk izgatóan érdekes átabotájában, egy, a világot egyre naivan tiszta ámulatban szemlélő művészszem hóditása, csak látszat a raffináltan újszerű keresése és csak azoknak, kiket az uj eredmények meglepnek s csak addig, mig az Idő nem hozza létre a nézőben a magától értetődő igazság hatását. Ez a kiállitás ezt a hatást ki fogja váltani. Minden elfogulatlan néző számára a természetnek ez a tavaszias pompája, a maga buja, viruló szineinek árnyalatbőségében, az étheri tisztaságú levegő lilája, kékje, a fehérhasu felhőkkel, a tengerpart friss le4