Az Ernst-Múzeum kiállításai 1933-1936

142. Ambrosi Gustinus, Jánoshalmi Nemes Marcell

láncait felszaggatni, az érzelmeit lefogó külvilágot felrobbantani vágyik, mint ő maga. akinek egész élete küzdelem volt végzetével, mely abban áll, hogy álmai és a valóság sohasem tudott harmonizálni. Ez az érzés rokon Anibrosi lelkével is, S ezt a rétegét Michelangelo művészetének magába is olvasztotta. De csak ezt. Rodin formafelfogásának az egyik oldala, hogy minden érzést az extázisig fokoz, túloz, kiemel, variál, mint azt a Calaisi polgárok egyes alakjainál látjuk, hol a megalázó megadás gesztusának egyéni változatait ábrázolta. minden egyes alakja az érzés leghevesebb megnyilatkozása, formafelfokozásokkal, a lélekállapotok iszonyatosságait, a helyzet kétségbeejtő voltát lelket megrázó erővel vetiti elénk. Hogy együtt — csupa zavar, egymást átvágás, — nem számit. A lélekkifejezés mesteri a részletekben. Ambrosiban ez az érzésfelfokozás rokon hangot ütött meg és eleinte az ő mintázási módján és az ő eszközeivel élt. a közellátásban semmi nehézséget nem adó körüljárással, szemmel, sőt ujakkal való körültapintással a legbonyolultabb mozgások alakitására törekedett. Nála is a mintázás, mely izgalmas formatitkokat leplez le, a mozgás, mely a formák egymásbafonódásából áll elő, lett művészetének lényeges eleme. De minél inkább belemerült költői lelkébe, amint az a ..Sonette an Gott" c. költeménykötetéből megrázó erőben hangzik felénk, a maga némaságában, a halhatatlan csendben életre kelve, amint a gondolatok, érzések. álmok és sóvárgasok forma után esengtek, az idegen rétegekre uj világot épített fel. Mind a megmintázott költői álmokból, mind az idegen arcokból kiolvasott döbbenetes sorstitkokból. „Igen. én sorsokat látok az arcokban", irja egy levelében és nála minden emberi forma is szimbólumokká nemesedik. íme a Promrtida-sors, a vágy, mely a férfit és nőt egymáshoz vonzza és egymástól eltaszitja. örökös, kiegyenlíthetetlen lázadásban, sorsuk, hogy egyre szeressék egymást, egyre szenvedjenek egymástól . . . íme Iharos, a sóvárgás a nap felé, az elérhetetlen vágy. az örökös zuhanás, az álmok bukása. „Az ember nemcsak az éter magasságából bukhatik le. de a saját kebelében is", mondotta Ambrosi . . . íme az Anyaföld, az örökös termékenységre ítélt Anya, aki felé a vágyak sóvárgó kezei nyul9