Az Ernst-Múzeum kiállításai 1933-1936

154. Fenyő György, Ferenczy Károly

varázsolták volna vissza. A magányos fűzfa mágikus ereje meséket susogott egykor a gyermeknek, melyek most, hogy palettáját kezébe fogta, ott zsongtak körülötte. A kertek, parkok, sok szoba belseje és alakjai bennök, mind megannyi elvarázsolt őmaga, vagy legalább is álmainak árnyképei. Ugy ülnek, állnak, heverésznek elmélázva az álom tündéri játékában, mint ahogy az élet mindennapi valóságában sohasem, mert súlytalanok, tehát alig érintik a széket vagy a diványt, ahol ülnek, mert leheletszerüek, tehát nem tömegszerüek, nincs sulyuk, a pázsit nem horpad be alattuk, akkor sem, ha távoli klasszikus emlékekként visszajáró kísértetekké válnak, mint Flóra, mint Pax s nagy szemmel látott formákba öltözködtenek. Ez a világ a művész világa, ezt a képzelete teremtette, még akkor is, mikor csendéletszerü részletezésre tör, itt egy ifjú sziv dobbanását halljuk, aminek ritmusát az a kettős arckép adja meg, ahol ő és felesége, kéz a kézben egyesülnek valami álomszerűben, aminő az átálmodott élet. Ebből az érzésvilágból folyik kifejező eszközeinek megválogatása, egyszer a halk szin, a hajló vonal, máskor a tiszta szin, az egyenes vonal. Ez az érzés nem követeli a tónusok mélységét, nem a drámaiságot, nem a szinek harcát, nem a vonalak szoros kapcsolatait. A lágy és finom duktus, mely végigröpül, végigsimul a sikon, a gyöngéd és megtört szinek és azok részletezően egymásba folyatott kezelése felel meg érzései naiv buzogásának. így ad ő most újra egy egységet, töretlen öröm ép megnyilatkozását, egy álomvilágba menekült lélek álomképsorozatát. Dr. Lázár Béla. 6