Az Ernst-Múzeum kiállításai 1933-1936

137. Horváth Béla, Basilides Sándor, Csébi Pogány István, José Clemente Orozco, Meller Kató

NEGYEDIK TEREM. Horváth Béla. Noha vagy husz év óta a Műcsarnok majd minden kiállításán részt vett, nem joggal kérdezheti-e Horváth Béla is: Ki látott engem? Mert nem ágált a porondon, mert, mint az ember, csendes a művészete, Horváth Béla kenyere javát már megette, mikor most ime rávetitjük a fényt, hogy észrevegyék. Mert ennek a halkszavu embernek bensőséges muzsika zsong a lelkében. Mélységesen átéli a természetet. Minden intuícióját ott szerzi és ott, a természet, első sorban a ködös-havaspárás természet előtt nyílik meg a szive, hogy érzése hatása alatt álomképpé alakuljon előtte — belülről — a lelkében, képzeletében — a városkép, a dombos oldal, a fákra leüllepedő köd, a havas tájra ráboruló halk és félénk napsugár vergődése, az őszi tájék melancholiája, mind csupa testvér a lelkével, borús melódiák megszólaltatója. Egy halk sirám zeng végig e képeken, csupa bel canto, csupa rezgő trilla, az ősz muzsikája. Tud altató szépet mesélni, De fölváj régi sebeket is . . . (Ady.) Mennyi régi seb sajoghat az ő szivében? Mind ott érezhető tájkölteményeinek szomorú dallamaiban. Ez a csupa lira-festés azonban nem vész el formafeloldásokban, tiszta és biztos kézzel megrajzolt formafelfogásban állítja, elénk az érzéssel átitatott világot, igaz, hogy nem keresi a minden áron ujat, nem veti meg a hagyományos kifejező eszközöket, de ezekkel ugy tud élni, hogy velők a maga látományait minél tökéletesebben kifejezhesse. Egyenként kell megnézni tájkölteményeit, s meglepetve láthatjuk, mennyi uj szépség rejlik bennök, uj 6