Az Ernst-Múzeum kiállításai 1930

134. Fényes Adolf, Cserepes István, Kontuly Béla, Zádor István, Mészáros László

így változtatja ő palettáját, céltudatosan. Künn, a természetben, apró kis képekben szedegeti össze látásait, hogy azokból — érzése retortáján — látományokat formáljon ki belőlük. Aki e kiállítást szeretettel szemléli, egy művész lelkének titkaiba hatolhat. Látni fogja az érzések hullámzását, a magány óráiban lesi meg a művészt, amint el-elmereng egy szin, egy forma ornamentális szépségén és követheti műtermébe, amint az emlékezés varázslata alatt álomképekké színesedik ki a sok benyomás, lirává válik minden, érzéssé szublimálódik a megfigyelés, dallá a szin, muzsikává harmonizálódik a szin-dallam. Egy költő titkaiba merülhetünk el. Itt derű és vidámság mosolyog felénk. A magyar tájat égeti a napfény. Itt kacér játékot űznek a szinek. Most barnás leplet húznak magukra, majd ezüst fátyolba takaróznak. Alattuk szinek villognak. Egy piros folt felénk kacag. A szürke ég ránkmosolyog. Nedves talaj életet lehel. Amott ónos felhők gomolyognak. Itt kék ég csillog. Most elmerülhetünk egy szürke tónusharmónia oianójába, mely ugy zeng a fülünkbe, mint -gy irracicL.'is Chcp in-dallam. Egy lépés és a másik teremben mélyebb tónusok zön- j gése, mint az orgona bugása, rázza meg lelkünket. Fényes zengő szive szólal meg a dallamok gazdag vál-l tozataiban. De mindenütt egy természetet imádó léleki mélyhangu költészete.