Az Ernst-Múzeum kiállításai 1928-1929

98. Csoportkiállítás: Basilides Barna, Basilides Sándor, Bernáth Aurél, Réfi-Kádi János, Péter Mária, Gy. Szabó Kálmán, Vaszkó Ödön

nézi azt a két termet, hol műveik láthatók, s csak a tónusok rokonskáláját veszi szemügyre, nem veheti észre képzeletük strukturális különbözőségét, minden közösség és hasonlóság mellett. Rokon ugyanis a szin gammájuk; rokon az életfelfogásuk borús színezete; rokon a természethez való közeledésük módja. Mindkettő a homály titokzatos világába merül el. Az élet sötét oldalainál mereng. De ahogy abból képzeletükben vizió támad — szöges ellentétü. Sándoré odatapad a valósághoz. Az életjelenségek konkrét igazságai ragadják meg. Barna elfordul tőle és szimbólumokká formálja. Az egyik ott él benne, az élet kellős közepében. A másik kiszabadult az életforgatagból és jelképekké alakítja azt. Az egyik tömegeket lát, a másik ornamentikává sulytalanitja a formákat. Az egyik a való alakot — temetést, nyomorék ujságárust stb. — szinte groteszk lázálomképpé formálja, amint azokat az életből kiemeli. A másik emlékképekké halaványult benyomásaiból elképzelései szimbólumait ornamensekké fonja. ,,A stilizált alak — mondotta Ruskin a Modem Painters-ben (II. 221.) — csak'akkor van helyén, ha nem életet, hanem csupán jelképi értelmet kell kifejeznie." Basilides Barna ezt teSzi, ő, mint Michelangelo Jónása mellett a cethalat, emberi alakjait is elvonttá stilizálja. Mert nála csak gondolatai kifejezését szolgálja az emberi alak formális szempontból és érzései gondolatokká emelik az életjelenségeket is. Sándornál a proletárnyomoruság konkrét valóság, Barnánál jelképi elvontság s mig az egyik komor érzésének megfelelően, — szinte szinevesztett monotoniában, — tömegjelenséggé formálja, bánatosan groteszk, döbbenetesen deformált vízióban, addig a másik —- kiindulva hasonló 6