Az Ernst-Múzeum kiállításai 1924-1925

65. Szőnyi István

Az uj magyar művésznemzedék élén — célkitűzéseinek biztonságával — egyenes léptekkel halad Szőnyi István. Művészetének gyökérszálai visszanyúlnak a nagybányai mesterekhez, kiktől a természet ájtatos szivvel való megfigyelését örökölte. De aztán uj utakra tört. Nem maradt az ember és a környező természet egységének naiv kutatója, hanem figyelmét a tárgyakra, azok volumenjére, súlyára, plasztikai erejére, kifejező hatalmára fordította. Ezzel a világlátással uj csapást nyitott magának a világ interpretálásához s az impresszionizmus festői felfogásával szemben uj állásfoglalást képvisel. E törekvésében belekapcsolódik ő is egy uj európai áramlatba, melynek kiindulópontja Cézanne volt, de mig a legtöbben e francia mester egyoldalúságainál, egyéni különösségeinél megrekedtek, Szőnyi István világos éleslátással nem vett át tőle egyebet az elvi állásfoglalásnál, egyébként ment a maga utján és igyekezett a maga szemével látni. Az ő szeme pedig nem a szinek hajszálfinom árnyalata iránt érzékeny szem, nem a szinek értékeinek leheletgyöngédségü átmeneteit figyeli, — a formák plasztikai erejét, a formák anyagiasságát, viszonylatait, kifejezőképességüket kutatja és azokkal fejezi ki férfias, erőtől duzzadó érzéseit. Művészetének stiljét tehetségének ez az uralkodó eleme determinálja. Nem a lázas mozgalmasságot, hanem az erőt, a nyugodt, öntudatos, zárt formákat kell keresnie, olyan témákat, melyek az ilyen formák előtérbe állítását lehetővé teszik. Nagy kompozíciójától elkezdve, át legkisebb vázlatáig, a mi formaalakitó képzeletét foglalkoztatja, nem egyéb, mint a súlyos volumenű, telt idomú, fojtott erejű alakok összejátszása, harmonikus egységekké alakítása, hogy a nyugodt szemmel látás gyönyöreiben részeltesse nézőit, így, formáról-formára vezeti tekintetünket, mely foly 3