Az Ernst-Múzeum kiállításai 1924-1925

77. 32. csoportkiállítás: Barcsay Jenő, Goebel Jenő, Istokovits Kálmán, Kotász Károly, Szemere Lenke, Tóth Gyula

önarcképe büszke fejtartásában megmutatkozik, öntudatos biztonsággal lép ki az életbe, melynek visszásságait meglátja, a sorstól üldözötteket lelkébe fogadja, az élet nyomorultjait szeretettel öleli magához, bánatba merült emberek gondjaiban osztozkodik. Látjuk élményeit felbukkanásuk pillanatában, rajzaiban és látjuk végső formába alakulásukban, kész alkotásaiban. Ami közbe esik, azt szívének vérével táplálta. Innét az a hatalmas érzés, melynek melancholikus alaptónusa végig búg összalkotásán, mint valami biblikus zsolozsma, komoran, tompán, erős félhomályban, lefogott színekben, melyek gazdag árnyalatokban, erős plasztikával adnak reliefet alakjainak. Ez a szociális együttérzés — művész és alakjai között — egységet, tehát stílust ad művészetének. A harmadik terem művésze Kotász Károly. Ő már megette kenyere javát, pedig ez a kenyér igen savanyú volt, nélkülözés és gond, betegség és hosszas mellőztetés közben tudott csak önmagára eszmélni, a legnagyobb kétségek és a legkeserűbb csalódások között magára találni. De Kotászt megmentették színes álmai, melyeket megőrzött a legsötétebb elhagyattatások közepett is. Ott égtek, ragyogtak, virultak azok képzeletében, mint megannyi színes dallam, halk és ragyogó melódiákban, melyeknek egészen sajátos formát kellett találni. Addig kísérletezett, míg meg is találta az ékkövekből ötvényezett színfelrakás csudáit, a mozaik kövek egymás mellé rakásának sajátos módját, mellyel hangot adhatott ragyogó vízióinak. Nála színcsuda a patak vize, az ég kékje, a fű zöldje, a Madonna köpenye, a cirkuszi légtornász trikotja, az esti felhőzet, a mező pázsitja, a táncoló párok mozgalmas képe. Színcsuda az egész természet, ragyogás és májusi vidámság, — az élet paskolhatta, benne vidám dalok zengtek, az élet elnyomhatta, ő színeinek fényes csillogásai közt álmodott tovább . . . A negyedik terem fiatal művésze, Barcsay Jenő, sziklás Erdélyből szakadt közénk, de a nagyváros fényé4