AZ Ernst-Múzeum kiállításai 1913-1914

11. A XIX. század nagy francia mesterei

másikban aszin. Most mint klasszikusok és romantikusok, majd mint idealisták és realisták állanak egymással szembe, az egyik a vonalat, a másik a szint és tónust hangsúlyozza, itt a vonalritmus megteremtését, amott a fényjáték ellesését keresik, látjuk amint az egyik Rafaelre, a másik Rubensre esküszik és közben gyűlölik és gyilkolják egymást. Itt azonban, kiállításunkon, szépen egymás mellett, más és más kvalitásaikkal, gyönyörűen megférnek. Ingres, aki alakjait lágy vonalritmusba kapcsolja, Delacroix, aki ragyogó színeinek égő erejével teremt egységet, — mily nagy művész volt mind a kettő. S kettőjük között Chasseriau, aki szint és vonalat kapcsolna össze, ami azonban csak Puvis de Chavannes elvont, földöntúli világában lehetséges. Ezzel szemben állanak a valóságtól ihletett barbizoniak, Miilet, Rousseau s mellettük Courbet, aki sohasem festett angyalt, mert csak az érdekelte, amit megtapinthatott, az ornansi föld, a vadászzsákmány és a női hus,— de tonikus értékeikben, melyeknek csodás finomságait lesve-leste. Corot merőben az ellentéte, aki látta az angyalt és festette is, amint a hajnali párában megjelenik, a friss, harmatos fűben táncra perdül és megfestette őt szerelemittasan, mint őse, a görög művész, kinek halavány másolatait ott látjuk a láva alól kiásott pompeii falakon. Courbet után eljutottak a szinés fényváltozatok pillanatnyi változataihoz, Manet és főleg Monet, Sisley és Renoir, a percigvalót elkapva, hogy mások, Puvis közelében újra el vonatkozzanak ettől, a dolgok lényegét, illatát, abstraktumát keresve, Degas és Toulouse-Lautrec, s Cézanne termékenyítő hatása alatt Gauguin és Denis, Van Gogh és Van Donghen, a két