AZ Ernst-Múzeum kiállításai 1913-1914

14. báró Hatvany Ferenc

ményeibe. Van ezekben a kísérletezésekben fiatalos vakmerőség, üde könnyelműség és valami bájos leheletszerű üdeség. — valami, ami egyéni izt ad a képeinek, minden kulturáltságuk mellett valami naivitást, ami elragad és sokat igér, ami megkap és lehangol, vonz és taszít, végeredményében pedig azt az érzést váltotta ki belőlünk : várjuk, de érdeklődve várjuk a fejlődést. A MIENK kiállításain jelentek meg ezek a festmények, — a Bastien Lepage-tanitáson felnevelkedett magyarok után megismertünk egy ifjú művészt, aki az igazi nagymesterekhez tért vissza és visszhangra kelt a lelkében a szavuk, a színlátásuk, az emberábrázolási módjuk, mint Manet helyezte bele alakjait a szabad térbe, mint Renoir adott teltséget színeinek, mint Sisley fejezett ki leheletszerű tónusfinomságokat, mint Monet figyelte meg a léghatásokat — de mindez — éreztük — csak átmenet, sőt kevesebb : ujjgyakorlat, technikai biztonság megszerzésének eszköze, s vártunk ! A MIENK megszűnt és Hatvany nem állított ki, évek óta sehol. Aztán jött a külföldi bemutatkozás, ahol sajátos megjegyzéseket hallottunk, hogy művészete Ingresben gyökeredzik, de Cézanne-on át Vallotonhoz jutott el. Nem értettük ezt a megjegyzést: Ingres-Cézanne-Valloton? S ime, a franciák is Ingrest emlegetik, Cézanne-nal való kapcsolatban, — de Valloton nélkül és a rajz finomságainak hangsúlyozásával. Ez a kiállítás most mindent megmagyaráz. Elsősorban a kritika félreértéseit. 4