Horváth György – Király Erzsébet – Jávor Anna - Szücs György szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2008. 26/11 (MNG Budapest 2009)
III. Ismeretterjesztés, tudományosság, intézményi autonómia: a kultúrpolitikai irányai 1894-től 1945-ig
Adminisztratív vezető szerepében tűnik fel kezdetben Kammerer Ernő, de évtizedeken át Petrovics Elek is, mindketten jogászok. Ha jól meggondoljuk, a Nemzeti Múzeum a Pulszky-érában sem szeparálódhatott a politika világától, egyrészt mert Pulszky Ferenc, s fia, Károly, országgyűlési képviselők voltak, előbbi pedig egy ideig az országgyűlés költségvetési bizottságának is tagja. Szalay Imre, Pulszky utóda a Nemzeti Múzeumban, szintén a politika mezejéről nyergelt át új feladatkörébe. Egyes szakértők számára ez a gyakorlat nehezen volt elfogadható, amint az Térey Gábor Wilhelm von Bódéhoz írt leveléből kiderül. 235 A politikai szférával érintkező múzeumvezetés ténye önmagában még nem zárta ki megfelelő szakemberek alkalmazását. A múzeumok és gyűjtők jó viszonyát mérgezte meg a magángyűjtemények köztulajdonba vétele a Tanácsköztársaság idején. A köztulajdonba vétel lebonyolítása a nagy múzeumok feladata lett. Az akciók közvetlen irányítója a Szépművészeti Múzeum munkatársa, Pogány Kálmán volt, aki egyben átvette Végh Gyulától, az addigi igazgatótól az Iparművészeti Múzeum irányítását is. 236 A köztulajdonba vétel nemcsak arról szólt, hogy az addig „elzárt" tárgyakat a közönségnek bemutassák, hanem tervbe vették az anyag beleltározását is az újonnan kialakítandó múzeumi gyűjteményekbe. A köztulajdonba vétellel párhuzamosan zajlott ugyanis a Nemzeti és az Iparművészeti Múzeum radikális átszervezése. 2 " Ennek korábbi gyűjteményeiből, valamint a köztulajdonba vett magángyűjteményi tárgyakból egy, a tömegnevelést szolgáló Művelődéstörténeti Múzeum megszervezése volt a cél. Az új múzeum terveit Berény Róbert festőművész, Kozma Lajos iparművész, Ferenczy Béni szobrász, valamint Antal Frigyes és Wilde János művészettörténészek készítették. Sajátos radikalizmusukat jellemzi, hogy a hivatalos iratokban a gyűjtemények átszervezését minden további nélkül „liquidálásnak" nevezik. 238 Klebelsberg múzeumpolitikája: a Gyüjteményegyetem A minisztériumot 1922-ben, a Bethlen-kormány idején alakították át ismét. Ekkortól a múzeumok az Országos Magyar Gyüjteményegyetemhez - az országos múzeumokat összefogó szervezethez, később Nemzeti Múzeum elnevezés alatt — tartoztak, míg mindez a minisztériumban a III./b ügyosztályhoz tartozott. Ez a formáció fennállt 1945-ig. 239 Már a múzeumi szervezet elnevezése - Gyűjteményegyetem - is azt mutatta, hogy Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter szerint a múzeumok a tudományos intézmények egyik formáját jelentették. 240 A Gyüjteményegyetemet létesítő törvényben Klebelsberg a német tudományos életben szerzett tapasztalatait hasznosította. 24 ' Elképzeléseinek egyik forrása minden bizonnyal a német egyetemi autonómia ideálja volt, amely azonban a magyar modellekkel szemben évszázados előzményekkel bírt. Mint kutatással ténylegesen foglalkozó történész hamarosan felismerte, hogy a politikai váltógazdaság keretei között azok az országos intézmények is szüntelen változásoknak vannak kitéve, melyek feladata épp a hosszú távú nemzeti emlékezet anyagának megőrzése lenne. Munkájuk ellátásához ezen intézményeknek függetlenségre és szabadságra van szükségük a napi politika kívánalmaival szemben. Mint a törvény képviselőházi indoklásában kifejtette: „a szabadság nem csak a tudományos kutatás, hanem a tudományos igazgatás sikerének is nélkülözhetetlen előfeltétele; a közigazgatási szabadság jogi formája pedig az autonómia. Ez az igazság az alapgondolata az 1922. évi XIX. törvénycikknek, s kísérletem lényege éppen abban áll, hogy a tudományegyetemeknél és a tudományos akadémiáknál történetileg kialakult és gyakorlatilag bevált önkormányzati rendszert át akarom ültetni nagy közgyűjteményeink igazgatásába." 242 Klebelsberg arra is utal, hogy az egyes közgyűjtemények külön-külön nem nyerhetnek autonómiát, mivel „egy-egy ilyen intézet túlságosan keskeny alap ahhoz, hogy rajta életképes autonómiát fel lehetne építeni". 243 Szerinte az egyes intézmények működését a múltban nemegyszer megbénította „a miniszteri felelősség túlfeszített elve, mely a modern alkotmányjognak egyik legnagyobb fikciója. (...) A modern miniszternek, sajnos, le kell mondania arról a vonzó szerepről, hogy Mátyás király módjára tölgyfa alatt személyesen tegyen igazságot. Csak az a miniszter tud igazán kormányozni, aki nagy feladatokra korlátozza magát". 244 Klebelsberg autonómia-elképzelése nem jelentette azt, hogy a művészet politikai-instrumentális szerepét elutasította volna magától. Kultúrnacionalizmusának alapját forradalomellenes nézetei alkották. Kifejtette, hogy az 1848-as nemzeti forradalommal ellentétben „az a forradalmi szellem, mely az 1918-1919-iki összeomlásunkkor tombolta ki magát, ahistorikus és anacionális radikalizmus volt". 245 (Kiemelés tőlem, S. K.) Klebelsberg szerint ez utóbbi okolható a trianoni tragédiáért is. Az ahistorikus szemléletet Klebelsberg a művészettörténet terén sem osztotta. Példaképe - mint nevezi, „nagy elődje" - e vonatkozásban a magyar történelemszemléleti historizmus képviselője, Ipolyi Arnold. Az ő szellemét idézi fel, amikor a Történeti Társulat elnökeként a magyar művészettörténelemnek a Társulat működési körébe való felvételét indítványozza. Mint mondja: „Kicsinyek lettünk, összezsugorodtunk, erőinket össze kell tartanunk, minden egyes történelmi tudományág művelésére külön egyesületet fenntartani képesek nem vagyunk. Ezért barátsággal és bizalommal hívom művészettörténész kartársainkat, helyezkedjenek el és dolgozzanak a Társulat keretében". 246 Noha a művészeti élettel kapcsolatos megnyilvánulásaiban Klebelsberg elismeri a művészeti nézetek pluralizmusának szükségességét, a művészettörténetet inkább a történettudomány segédtudományaként kezeli. Nemcsak képzett művészettörténészeket akar azonban a művészeti múzeumokban alkalmazni, hanem gondoskodni kíván a múzeumi szakemberek utánpótlásáról is. E vonatkozásban mintaképe az 1882-ben létesített École du Louvre, amelynek három évfolyamán a múzeumok, továbbá tudományos missziók és ásatások számára képeztek ki szakembereket, miközben az is feladata volt, hogy a nagyközönség oktatására kihasználja a francia nemzeti 235 Térey panaszkodik igazgatói kinevezése elmaradása miatt: „Nálunk is az itteni Nemzeti Múzeumnál követett elvet alkalmazták, miszerint egy tudományos intézet legmagasabb pozícióját nem szakemberrel, hanem laikussal töltik be. Ez az eljárás számomra annál is inkább kínos volt, mivel annak idején olyan feltététellel jöttem Magyarországra, hogy a Pulszky-affér lezárása után, ha nem is engem, de mindenképpen szakembert bíznak meg az intézet vezetésével - ez olyan dolog, ami Németországban, a német felfogás szerint teljesen magától értetődő volna." 1902. június 5. Radványi 2006, 210-211. 236 Szabó Júlia: Pogány Kálmán, tudománytörténetünk elfelejtett alakja. In: Művészettörténet - Tudománytörténet. Budapest, 1973, 203-215. 237 1919 júliusára kialakult program szerint az alábbi múzeumok működtek volna az új program szerint: Művelődéstörténeti, Szépművészeti, Iparművészeti, Természettudományi Múzeumok, a Néptudományi Intézet és Múzeum, a Ráth György és a Keletázsiai Múzeum. Ld.: Gerelyes 1966, 229-243; Gerelyes 1967, 11-45. 238 A forrásokat közli Lichner 1998, 44; Radványi 2006, 315-319. 239 T. Kiss 1993, 82, 87. 240 Lásd: Az 1922. XIX. t. c. nemzeti nagy közgyűjteményeink önkormányzatáról és személyzetükről. Az „egyetem" kifejezés Klebelsberg érvelésében „összességet" jelentett. A Gyűjteményegyetem szervezetébe előbb csak az Országos Levéltár, a Nemzeti Múzeum, a Széchényi Könyvtár, az Iparművészeti és Szépművészeti Múzeum tartozott bele. 241 Theodor Mommsent említi, aki I. Vilmos császárról mondott 1888-iki emlékbeszédében nyomatékosan mutatott rá arra, hogy a tudomány fejlesztése állami feladat, melynek során „mindenekelőtt szükség van az intézményeknek arra az állandóságára, mely az egyes ember élettartamán túl a munka folytatását biztosítja". Elmondatott a Történelmi Társulat IV. közgyűlésén 1921. december 30. Megjelent a Századok 1921. évfolyamában, 145-160. Klebelsberg 1927, 40; Mintaképeiről a tudományszervezés terén: Palló 2002, 1462; Ujváry 2004. 242 Klebelsberg 1990, 134. 243 Klebelsberg 1990. 135. 244 Klebelsberg 1990, 139. 245 „...az a forradalmi szellem, mely az 1918-1919-iki összeomlásunkkor tombolta ki magát, ahistorikus és anacionális radikalizmus volt. Ez az irány a maga teljes vakmerőségében ütötte fel fejét már a szabadtanítás 1907. évi pécsi kongresszusán a Pikier Gyulák és Jászi Oszkárok felszólalásaiban. Hirdetve a katedráról és a sajtó által, mind tovább harapódzott, míg végén beletaszított bennünket az 1918. és az 1919. év posványaiba." A Magyar Történelmi Társulat közgyűlésén elmondott elnöki megnyitó beszéd 1922. november 30. In: Klebelsberg 1927, 52; Klebelsberg antiforradalmiságáról: Glatz 1990, 6. 246 IV. közgyűlés. Elmondta 1921. december 30-án. (Megjelent a Századok 1921. évfolyamában: 145-160.) In: Klebelsberg 1927, 43.
