Horváth György – Király Erzsébet – Jávor Anna - Szücs György szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2008. 26/11 (MNG Budapest 2009)

Függelék

Végezetül megjegyezzük, hogy a program olyan kiállításokat is tartalmaz, melyek megrendezése nem a múzeum költségvetésében jelentkező feladat. /Malczewszky, ill. a Munkáesy-kiállítás./ Kérem a tervezetet a fentiek értelmében korrigálni sziveskedjenek. Budapest, 1977. április 1. Elvtársi üdvözlettel Dr. Kovács Tibor osztályvezető 24. Magyar Nemzeti Galéria, Adattár: „Házunk"-gyűjtemény. Kézirat, 1-6. oldal (Részlet) Nádas Péter megnyitó beszédének részlete az Eklektika 85 című kiállításon, 1986. január 27. Szerkesztett változatát lásd Jelenkor 1986. 7-8. szám, 695-697. Két kiállítás megnyitó. (...) Aki az elemi dolgok belső természetét fürkésző, összefüggéseik titkát vizsgáló, elemző és rendszerező ember szemlélődő állapotából a választás merész gesztusával átlép a meghatározott, hagyományozott, időbeli létezésre utaló érzelmek állapotába, az nem csupán cselekvő emberré válik, nemcsak az egyértelmű érzelmek, a harag, a félelem, a szemérem és a vágy ismerőjévé, hanem etikus ismeretek tudójává is lesz. Gesztust nem lehet tennie a hagyományok és egyezmények ismerete nélkül, s így eleve minden gesztusban benne foglaltatik az afelől való tudás, hogy mi a szép és mi a csúnya, mi a jó és mi a rossz, mi az erényes és mi nélkülözi az erényt. Ám valójában ki tudna ezekre a kérdésekre megnyugtatóan válaszolni? Miként a hideg lében kotorászó ujjak is azt az uborkát fogják a legjobbnak találni az összes kívánatos uborkák közül, melyet sikerül megragadniuk. Mondanom se kell, hogy ezen a ponton leselkedik mindannyiunkra a legnagyobb veszély. Még akkor is, ha látja a szemem, hogy az újfestészet micsoda játékos eleganciával, az érzelmek micsoda bőséges áradásával, a puszta lét nyers örömének micsoda indulatával igyekszik ezt a végveszélyt: megkerülni. Látja a szemem, hogy minden jó. Látja a szemem, hogy jó a rossz is e lehetséges világok legjobbikában. Még tovább megyek. A lehető legnagyobb, tovább már nem fokozható etikai képlékenység állapotában érezzük oly hasonlónak magunkat egymáshoz. Én úgy vélem, nem másért, ezért kerül oly hasonló módon egymás mellé újként mindaz, ami egyszer már volt új; de a maga legalább ilyen végletesen részletezett különbözősége szerint volt új. Ha az elemző, a részletek részleteinek részletében kutakodó szemlélődés izzó dráma és véres tragédia, akkor e részleteredményeket alkalmazó, indulatos, pimasz, keserű, érzelmes és képtelen cselekvés: komédia és maszkabál. Ha a szemlélődő ember egyéniségnek etikája abban mutatkozott meg, amit újdonságként föltalált magában, akkor e képtelen állapot közösségében mégis cselekvő egyéniség etikája abban mutatkozik meg, hogy mit vesz el a közös régiből, mit hasznosít, mit idéz, mit parafrazeál, mit tesz zárójelbe; mit hoz öszszefüggésbe, mivel. így szabja meg a kaotikusnak érzett világ céltalanságát önmagára: célszerűen. Nem alaptalanul lát korszakfordulót a szem. E korszakforduló a magyar festészetben bekövetkezett. De mondandóm kínos lényegén mit se kéne változtatnom, ha a láncról, a színházról, a szobrászatról, vagy az irodalomról beszélnék. A kérdés mindannyiunk számára úgy hangzik, ahogyan pontosan 202 évvel ezelőtt Kant megfogalmazta, vajon értelmes dolog-e feltennünk a részek célszerűségét és az egész céltalanságát? Az elemző értelem korszakának embere a részek céltalanságát találta föl, amitől az egész sem lett célszerűbbé. S mivel ebben sem tudott az egyetemes rendre vonatkozó választ találni, mi sem tehetünk mást, mint hogy személyes leltárba vesszük, érzelmek összefüggésébe helyezzük vissza az ezidáig adottat: a cselekvés szerinti célszerűt és a szemlélődés szerinti céltalant. Az újeklektikus festészet láthatóvá teszi, hogy hol állunk mindahhoz képest, ami volt. Bármiként nézem, történelmi festészet ez. Emánuel is örülhetne; bár az egész célszerűségét ő nem a részek célszerűségében, hanem a „felvilágosodást egymásra hagyományozó nemzedékek talán beláthatatlan sorában" remélte. Ha szemünknek hiszünk, akkor reménye jogosságában még valamennyire bízhatunk: az új festészet a maga példátlanul kritikus történelmi szemléletével, éppen úgy a felvilágosodás nagy áramába tartozik, miként kétszáz év óta az összes eddigi új. Szemben azokkal, nem tétovaságot, hanem a kifejezés erejét, nem borút, hanem szellemi derűt sugároz. És a festészetnek mindig is volt előre beszélni valója. Profetikus beszélhetnékje segíthet azoknak, akikben műfajuk nehézkessége miatt kevesebb a remény.