Horváth György – Király Erzsébet – Jávor Anna - Szücs György szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2008. 26/11 (MNG Budapest 2009)

VI. A Magyar Nemzeti Galéria korszakai - Múzeum és a reflektált múlt (A historizmus vége)

a végső idővel kapcsolatos várakozások, és a modern utópisztikus gondolkodás között fennállt. Az utópisztikus vagy profetikus világ-elképzelés összeomlása az apokalipszis-szimbólum eltűnését hozta magával a jelenben: a 20. század elejére többnyire már csak a vanitas- gondolat/szimbólum maradt fenn. A Chronos apokalypseos utolsó menedékét az esztétika szférája Az idő-képekkel kapcsolatos kiállítások gondolatkörét nem véletlenül hagytuk dolgozatunk végére. A magyar Nemzeti Képtárak: a Szépművészeti Múzeum, a Nemzeti Galéria történetét nem hozhatjuk ugyan közvetlenül kapcsolatba az időszemlélet Welsben is felidézett, hosszú időtartamot felidéző képzeteivel, mégis utalnunk kell arra, hogy az idő- és történelemszemlélet szüntelen változása a képtártörténetekre is rányomta bélyegét. 1841-ben Pulszky Ferenc még arra figyelmeztette kortársait, hogy saját kora „nem többé azon régi naiv idő", amelyben a történeti ismeretek nélkül folytatható a művészet, s mi is „a múltnak századaiban gyökerezünk, ezért „a világóra mutatója önkényesen vissza nem taszítathatik". Pulszky történeti felfogásával szemben a 19. század fordulójának kritikusai immár nem a múlt búvárlását, hanem a jelen művészetének támogatását tartották a Nemzeti Képtár feladatának. A modernizmus szemléletének, azaz a jelen által determinált múltszemléletnek megfelelően a 20. század első évtizedeiben az „öröklött hagyományt" immár tudatosan váltotta fel „a választott hagyomány", azt remélve, hogy egy Új Magyar Képtár már nem ,,a történetnek, hanem az életnek" fog szolgálni (Petrovics). Csak néhány évtized röppent el, s a múzeumok és képtárak immár nem is a múlt, s nem is a jelen, hanem a jövő felé igazodtak. A negyvenes évek közepétől immár a jövő determinálta a múltat, s az intézmények számára hamarosan kitűzetik az aktuális cél: „végleg összekapcsolni a jelen és múlt művészetét". Csak a nyolcvanas évekre nyerte el a múlt, s benne a történelem is az önmagáért való figyelmet, s szabadult fel az emlékezet a jelen és jövő fogságából, s lett a művészek feladata, Nádassal szólva, kínálta fel: a Nagy Művek világának képzetei, a Vanitasszal szembe állított győztes De (siegende Aber), vagy Mintha (Als Ob), amelyről a romantika művészet-vallása nyomán még hitték, hogy képes legyőzni a jelen nyomorúságát - fejezi be a gondolatmenetét Lukács ifjúkori gondolataira utalva az olasz filozófus.

1496 láthatóvá tenni, hogy ,,hol állunk mindahhoz képest, ami volt". A nyolcvanas évek generációját Barbara Rose sorai jellemezhették, aki szerint az új generáció „ahelyett, hogy kísérletet tenne arra, hogy elmeneküljön a történelemből (....), kész arra, hogy szembenézzen a múlttal, anélkül, hogy utánozna". Ami a múzeumok jelenkorát illeti, nem tagadhatók azok a következmények sem, melyek az idő horizontjának átalakulásából, a jövő elvesztéséből eredtek. Ekkehard Mai-jal szólva a jövő eltűnésének, a jelen hipertrófiájának szomorú konklúzióján mi is aggódhatunk: „az új kánon szerint már csak a szórakozás/mulatság helye, nem értékmegőrző intézmény lenne a múzeum?" A fenti fejezetek nem csupán a múltszemlélet alakulását vették sorra a nemzeti képtárak történetében, hanem a művészet intézményesülésében és a kulturális transzferek során végzett munkájukat is. A történetek elbeszélésének fordulatai során érzett meglepetésünk némileg hasonlatos volt ahhoz, amelyet gyermekkorunkban édesanyánk gyöngyszínű színházi látcsövét kézbe véve éreztünk, amikor az előadást hol annak nagyító üvegén, hol pedig megfordítva, a kicsinyítő üvegen át szemlélhettük. A „látcső" képének szüntelen változását az a jelenség vezette, amely csakis a nézőpont megváltoztatásából adódhat: ha kisebbé válnak a színpadon a szereplök, láthatóak lesznek a páholyokban és esetleg a zsinórpadláson történtek is. A „nagy" történelem és a „kicsi", használatosabb nevén „mikrotörténelem" horizontjának ez a talán szokatlan váltogatása egyaránt a jelen (és a múlt) kapcsolatainak, nemkülönben különbözőségeinek felismerését, a jövő világának keresését kívánta szolgálni. 1496 Cacciari több művében dolgozta fel a 20. század elejének az esztétikum és idő problematikájával foglalkozó, fontosabb munkáit, elsősorban Lukács György: A lélek és a formák, Hans Vaihinger: Die Philosophie des Als Ob, Walter Benjamin: // tempo dellAngelo, valamint Martin Heidegger írásait. Cacciari 2000, 316.