Veszprémi Nóra - Jávor Anna - Advisory - Szücs György szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2005-2007. 25/10 (MNG Budapest 2008)
LÓRÁND BERECZKY: The First Fifty Years - 50™ ANNIVERSARY OF THE HUNGARIAN NATIONAL GALLERY - Krisztina PASSUTH: Back Home Again: The Paris-Budapest Odyssey of the Tihanyi Estate
Újra itthon A Tihanyi-hagyaték kalandos hazatérése Párizsból Budapestre Tihanyi Lajos párizsi hagyatéka hazaszállításának intézésébe 1970 nyarán, a Művelődésügyi Minisztérium elhatározásából keveredtem bele - mdtomon kívül. A művész 1938-ban bekövetkezett halála után hagyatéka Párizsban maradt, de szerencsére nem kallódott el, ami három jó barátjának, Brassainak (Halász Gyula), Jacques de la Frégonniére-nek és Preiss Marton Ervinnek volt köszönhető. Hogy miért csak 1970-ben került sor Tihanyi párizsi kiállításának megrendezésére, arról csak annyi tudomásom van, ami a megmaradt forrásokból kiderül. Eredetileg halálának huszonötödik évfordulója alkalmából szerettek volna barátai emlékkiállítást rendezni, de akkor nem tudták megszervezni, csak évekkel később. A következőkben a történet rekonstruálására részint a meglévő szakirodalmat (elsősorban Majoros Valéria kétkötetes monográfiáját), a Magyar Nemzeti Galéria Irattárában található feljegyzéseket, valamint saját emlékeimet és cikkemet használom fel. Mindezek alapján sem lehet a hazahozatal történetét teljes egészében hitelesen rekonstruálni, maradnak még hiányzó láncszemek és fehér foltok. A Tihanyi-hagyatékra vonatkozó általam ismert legkorábbi feljegyzést Oelmacher Anna, az MNG Grafikai Gyűjteményének vezetője intézte a minisztérium Múzeumi Főosztályának vezetőjéhez, Gönyei Antalhoz 1968. július 31 -én. Ebben leírta, hogy átvizsgálta a párizsi Magyar Intézetben tárolt Tihanyi-képeket, és a festmények a teljes kiszáradás állapotát mutatták. Ezekről már létezett egy hozzávetőleges lista, a rajzokról pedig ő maga készített leltárt Brassai számozása és meghatározása alapján. Tudomásom szerint a következő levelet Pogány Ö. Gábor, az MNG főigazgatója írta másfél évvel később, 1970. január 8-án. Ebben D. Fehér Zsuzsát jelölte ki a párizsi emlékkiállítás rendezőjéül, és az MNG restaurátorát, Cséka Ervinnét bízta meg a kint elvégzendő restaurálási munkákkal. Az ezt követő jelentésből kiderül, hogy a restaurátor nem mdta a munkát elvégezni. A kiállítás 1970. április 7-én végül mindennek ellenére megnyílt a párizsi Entremonde Galériában, ám mindössze 31 festményből állt: azokból, amelyeket Brassai válogatott ki a Magyar Intézetben. A restaurálás költségei miatt nem mutattak be rajzokat, és a festményeket is rossz állapotban állították ki. D. Fehér Zsuzsa jelentéséből még két dolog kiderül. Az egyik: „Néhány személyes emléket - fotó és rézkarc Tihanyiról - átadtam az Intézetnek. Ezek a teljes hagyatékkal együtt jönnek haza." Ez a mondat vonatkozhat a későbbiekben nagyjelentőségű „Tihanyiláda" tartalmára is, amiről másutt nem esik szó. D. Fehér Zsuzsa azt is említi, hogy Brassai leveleket írt a különböző múzeumoknak, hogy egy-egy müvet válasszanak ki maguknak a hagyatékból. A kiválasztás - legalábbis a párizsi Musée d'Art moderne részéről - megtörtént, viszont a müvek átadására nem került sor. Végül a jelentés egy mondatban leszögezi: „A tervezett hazaszállítás hivatalos nehézségek miatt meghiúsult." Mint utólag kiderült, a hatalmas kép- és rajzanyag hazaszállításának engedélyezését a francia állam, mint más esetekben is, szigorú feltételekhez szabta. Ezek közül 1970 nyarán, amikor én kiutaztam, magyar részről még nem mindegyiket teljesítették. Ami engem illet, ekkor kerültem a történetbe. A Szépművészeti Múzeum segédmuzeológusaként éppen a 20. századi magyar származású művészek külföldön című kiállítás megrendezésével voltam megbízva. A kiállítás anyagának jelentős részét Párizsban gyűjtötte össze az ezzel megbízott cég. A hazaszállítást ott kellett elintézni - ezzel, mint rendezőt, engem bízott meg a minisztérium. Méghozzá (ahogy ez most számomra egy aláírás nélküli MNG feljegyzésből kiderült) annak az egyhetes kiküldetésnek a terhére, amely eredetileg egy MNG-s muzeológusnak volt szánva, a Tihanyi-képek hazahozatalának intézése céljából. Nem emlékszem, hogy létezett-e - most sem került elő - olyan minisztériumi leirat, amely engem hivatalosan megbízott volna, hogy a 20. századi magyar származású művészek mellett a Tihanyi-hagyatékot is hazaszállíttassam. Ennek ellenére ezt mindenki a feladatomnak tekintette - én magam is. Az életmű nagy részét ugyanis addig legfeljebb virtuálisan lehetett a magyar művészet szerves részének tekinteni, hiszen eredetiben senki sem látta, senki sem ismerte. Rendkívül sokra tartottam Tihanyi festészetét, s már korábban is foglalkoztam vele a Nyolcakról szóló könyvem megírása, illetve előzőleg a Nyolcak és aktivisták 1965-ös székesfehérvári kiállításának megrendezése kapcsán. Kiküldetésemet a lehető legrosszabb időpontrajúlius 14-ére munkaszüneti napra - időzítették, így eleve késéssel tudtam belekezdeni az ügyintézésbe. Azonnal kiderült, hogy a 20. századi magyarok szállítása nagyjából rendben van, Tihanyié viszont annál kevésbé. Mikor megértettem a helyzetet, szabályosan könyörögni kezdtem a szállítócég munkatársának, hogy mindennek ellenére intézze el a hazaszállítást. Ennek eredetileg egyik feltétele az volt, hogy az összes hazaszállítandó Tihanyi-műről a francia vámhatóság számára fotót kell készíteni. Emlékeim szerint a cég valahogy elérte, hogy ettől eltekintsenek, hiszen sem idő, sem pénz nem volt a fényképezésre. A másik feltétel: a Musée d'Art moderne-nek - amelynek ugyancsak engedélyeznie kellett a kivitelt - át kellett adni az általuk már hónapokkal korábban kiválasztott Tihanyi-müveket. Mivel a Magyar Intézet ezt addig nem intézte el, magamra vállaltam ezt a feladatot is.
