Veszprémi Nóra - Jávor Anna - Advisory - Szücs György szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2005-2007. 25/10 (MNG Budapest 2008)

STUDIES - Miklós MOJZER: Der historische Meister MS sive Marten Swarcz seu Martinus Niger alias Marcin Czarny, der Maler des Krakauer Hochaltars von Veit Stoß II. Teil. Krakau und Nürnberg im Jahr 1477 und davor

hanem a végsőkig stilizált. A természetben ilyenformán sohasem volt, de mégis ősi múltra visszatekintő akantuszleveleket halmoz. A szenvedélyesen csak a természetes flóra alapján rajzoló Dürer címertani tanulmányaiban, a Wolgemut-mühelyben szintén leginkább csak Israhel van Meckenem „akantuszain" tanulta meg kissé később ezt a fajta mesterséges dekorációt (köztük éppen az idézett L. 620-as lapról); és fiatal korában még azt is kipróbálta és bemutatta, milyen lehetne egy, az egyik felen természetes, a másikon stilizált (akantuszos), azaz a szokásos címerdíszítés. És a címerekével rokon a betümágia, ahogyan azt már MS mester is megpróbálta. Szobrász ilyet tán sohase csinál: és mégis maga Veit Stoss kétszer is. A ptaszkowi Olajfák hegye-domborművön ruharedőkbe rejtette a maga STUOS-nevét (!) - szinte reflektálva ezzel későbbi apóstársa korábbi, teljes névvel diszelgő oltártábláira, az eddig ismert szárnyasoltár-feliratok egyedülállóan góliáti példájára. Aztán a Volckamer-dombormü mesterjelzését is rejtvényszemen tüntette föl és el, részben a katona kardján ott maga Stoss. Egy további müve, a Szent Anna harmadmagával (Nürnberg, Germanisches Nationalmuseum) feliratát egyelőre pedig nem lehetett megfejteni. A beszélő címerekhez és rejtett értelmű késő gótikus jelvényekhezjutva, Dürer alkotására, A művész saját fametszetű címerért térve (1523), ismeretes tény, hogy a hármashalom és a lépcső a vidéki faajtó vagy fakapu lábánál a magyar országcímerből való elemek; hozzátéve, hogy maga a faajtó fölöttük, a magyar címer kettős keresztje helyén áll. Az ácsolt, tárt kapu a kínszenvedés eszközének, a keresztfa ácsolatának rokona, mint annyi düreri fametszeten, és nemcsak földrajzi jelentőségű, hanem az „Ego sum ianua" alapján krisztológiai tartalmú is („Én vagyok az ajtó" Ján. 10, 7-9). Nem díszkapu, és éppen intimitásával mintegy a választott egyénnek, az akadályokon magát átvergődőnek nyit utat. A címerek között kivételes megoldású abban, hogy az ajtószárnyait kitáró kapu Türflügeljemck gesztusával párba állíttattak a majdnem verista valóságú óriási szárnyak fölöttük, a küszöböt átlépőnek szinte repülést idézve. A Türer név pedig („Türsteher, Türer") a régi magyar ajtós, azaz ajtónálló férfi vagy leány jelentésében maga a helynév főnévi fogalma: az ajtós a foglalkozást, sőt, akár a rangot is jelölő szerepet jelentette - mint Nagykapus vagy Kiskapus. Utána fölösleges akár magyarul, akár németül jelzői i-t, -er-t tenni: Dürer apja pontos volt, amikor Thürernek, Türernek jelölte meg, illetve „fordította" le a helység nevét egy pontos és szemléletes szerepű családnév céljából. A művész neve az ajtónállóságát jelöli tehát - a földrajzi származásra hivatkozáson kívül, és - bár távolabbról - ez volt a címe a legutóbbi időkig a hét fokozatú egyházi rendek (sacri ministri) között a kezdő fokozatnak (ostiariusok). Veit Stoss metszete, A Szent család (az egyiptomi menekülés idején, avagy az ácsműhelyben) az ún. Deichsel-címerforma fölfelé fordított változata, és szigorúan címertani szabályok szerint rendezett: csupa Stoss családi nevét hordozó szerszámmal és részletekkel mint címertani elemmel. A művész tíz metszete közül ezen egyedül lent és középen található a szignatúra, amelyet újra kell értelmeznünk. Lossnitzer 1912-es Stoss-monográfiájában a régi lengyel források alapján helyesen írta, hogy Stoss először IV. Kázmér síremlékén tüntette föl a saját mesterjegyét és teljes szignatúráját, mégpedig a magyar címer vázlatos, kettőskeresztes-pajzsos rajzával (1492). Míg Dürer ezzel nagyon is azonos időben (1493-97) kialakított saját névjelzése nem, Stossé viszont jellemzően apotropeikus, azaz a bajelhárítókhoz tartozik. A magyar kettőskereszt hatalmi jelvény szerepét már all. századtól megelőzte a magyar királyi udvarban hagyományos kereszt-ereklye kultusza, és ez hátteréül és alapjául szolgált a címeres-jelvényes, az ország-jelesnek a használatához. A kereszt-ereklyéhez pedig nemcsak győzelmi, hanem a Kárpát-medencében és azon kívül is ismert gyógyító erő hiedelme is tartozott - a középkor végéig. Stoss a magyar kettőskereszt-relikvia oltalma alá helyezte magát ezzel a jellel, amely alá római kapitálisokkal írta a nevét: EIT STVOS és az évszámot. Az E betű F és E jól ismert ligatúrája. Azzal együtt, hogy hangzásában a Veit és a Feyt semmit sem különbözik egymástól, az írásban az utóbbi a. feien igét rejti. Azaz feit = „megvédi, fölvértezi, [sőt] címerrel látja el" Stosst, aki a Kázmér-síremléken halhatatlanná tett nevével kitüntetettje a pajzsos kettős keresztnek, amely egyszersmind „schildet", azaz „pajzzsal látja el" a szobrászt, akinek a neve szó szerint értődik. Stoss, akinek ütközést, lökést, döfést, csapást, taszítást kell kiállnia, amelyek ellen mágikus erő védheti meg (amilyen a feien igében is megnyilvánuló Fee-Fei, azaz tündéri-mágikus küldetés). Ehhez a névkombinációhoz az idősebb Stoss haláláig ragaszkodott. A jelet ritkán ugyan, még önállóan, a betűk nélkül is használta (a langenzenni epitáfiumon, a bambergi oltáron etc.). Ugyanez a kettős keresztes emlék és pajzsos tanúságtétel látható Mátyás király korai, 1464-cs aranypecsétjén, amelynek előlapján (!) a kétoldali fölírat Stoss jelzése egyenes előzményének tekinthető akár: DOMINUS DEUS / ADIVTOR MEUS - ideális, de teljes formájában bemutatja az ereklyét, és kétoldalt hivatkozik a maga kiváltságos védelmére: „Az Úristen az / én megsegítőm". A dolgozat részletesebben foglalkozik az ún. litván kereszttel, amely ugyancsak kettős. Ez utóbbi arányaiban különbözik a magyartól, és csak a Jagellók megkeresztelkedésétől (1386) és lengyel uralkodóvá emelkedésétől használatos, és egyenes, történeti és hatalmi leszármazottja a magyarénak: Hedvig királynő, Nagy Lajos leánya lengyel trónöröklésc után a lengyel trónon férje, a litván Jagelló II. Wladislaw - Ulászló, akit a magyar Szent László nevére kereszteltek meg áttérésekor. Keresztapja a korábbi lengyelországi magyar helytartó, Opolei (Oppelni) László herceg volt. A litván kereszt kezdetektől fogva területi és országjelvénye Litvániának, és rögtön a Jagellók nemzetségi jelvényévé is vált: részben demonstrálandó a Jagellóknak az Árpád-házi királyokkal való rokonságát, és mint Szent László-attribútumával, a lengyelországi és litvániai Szent László-kultuszt is folytatták vele. 1386os krakkói koronázása után Jagelló II. Ulászló rögtön Vilniusba sietett, és népének egyidejű megkereszteltetésekor az ottani székesegyházat megalapítva, annak patrónusaivá a magyar Szent László királyt és Szent Szaniszló krakkói püspököt tette meg mind a mai napig. Stoss mesterjelvénye azonban ebből nem eredhet, mert amióta a litván kereszt megszületett, ez a lengyel és litván keresztjel kizárólag a Jagellókat illette meg, míg a magyar oltalmazó eredetében vera crux dominikális (a passióval közvetlenül összefüggő) tárgy, és ennek megfelelő foglalata okából ereklyetartó jel értelmű; így idézte meg Stoss is. Az összeilleszthető adatok és tények szerint nemcsak Veit Stoss jött meg 1477 tavaszán Nürnbergből, hanem az ottani Wolgemut-mühelyben dolgozó (és feltehetően tanuló) festötársa, Marten Swarcz is, akivel „a Zwickaui oltár szobrász mestere" szinte főpróbáját valósíthatta meg a rájuk váró krakkói feladatnak. Heydecke emlékiratából nyilvánvaló, hogy a lengyel városban a munkakezdést egyelőre anyagi és jogi nehézségek késleltették, így