Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - ENDRŐDI Gábor: Kommentárok Pál mesterhez

ENDRŐDI GÁBOR Kommentárok Pál mesterhez „Faust korában vagyunk, amikor a varázslási eljárások és kozmológiai matematika között élő modern tudós azon igyekezett, hogy a józan megfontolásnak önmaga és a tárgy közötti gondolkodási terét kiküzdje."

1 Az alábbi szöveg nem tudományos értekezés. Nem fog benne találni az olvasó szinte semmit, amit ne tudtunk, vagy legalábbis tudhattunk volna eleddig. Régebben, túlnyomórészt az 1930-as években megfogalmazott nézetek között fogok válogatni, állást is elsősorban ilyenekkel szemben foglalok, és ilyenek utóéletét kísérem figyelemmel. Ha lesz egyáltalán tanulsága a most következő fejtegetéseknek, az legfeljebb ennek a jogosultsága: a két világháború között eleven kérdések és válaszok jelenlétének tapasztalata a magyarországi késő gótikus képzőművészet kutatásának mai gyakorlatában. LŐCSEI PÁL MESTER FŐMŰVÉNEK DÁTUMÁRÓL Ezzel a címmel jelentetett meg rövid, alig több mint egy oldalas közleményt a Magyar Művészetben, 1935-ben Gombosi György. A cikk pusztán kommentár Pál mester addigi irodalmához - jelesül Kampis Antalnak egy évvel korábban az Archaeologiai Értesítőben megjelent dolgozatához -, kísérlet már korábban is ismert források újraértelmezésére.

2 Tézise a következő: 1508ban, amikor Caspar Hain lőcsei krónikája szerint az ottani plébániatemplomban „hatt man dasz grosse Altar zu Leutsch mit der Taffei zugedeckt",

3 a főoltáron álló retabulumot a ma is látható formájában, teljesen készen állították fel, azt leszámítva, hogy a mü festve és aranyozva ekkor még nem volt. Ez utóbbira 1517-ben került sor, ebben az évben a helyi Krisztus Teste testvérület jegyzökönyve szerint a plébániatemplom vitricusa, Melchior Palirer 40 forintot vett fel ugyané retabulum számára.

4 Az tehát mintegy kilenc évig állt színezetlen állapotban, ennek felel meg Gombosi szerint Konrád Spervogel naplójának 1522-es bejegyzése. Spervogel Palirer („Melchior Mossinsloher alias Polierer") halálának alkalmával jegyzi meg, hogy a főoltár retabuluma, melynek festéséről és aranyozásáról az elhunyt gondoskodott („totaliter deaurauit et depinxit et p(er)fecit sicuti nu(w)c est"), azelőtt hosszú ideig állt „fában" („diu ante steterat in ligno").

5 Kampis szerint a főoltár szobrai csak az 1510-es évek közepe táján, második felében készültek, és hasonlóan vélekedett már Péter András - Kampis, ha nem is éppen önállótlanul, de tulajdonképpen az ö téziseit dolgozta ki -, sőt Henszlmann is.

6 Péter és Kampis úgy gondolták, hogy 1508-ban a retabulum már korábban felállított, üres szekrényére szerelték föl a szárnyakat, ezután került sor a faragványok elkészítésére és fokozatos elhelyezésükre a retabulum már meglevő vázán. Az elképzelés egyik problémája már Péter András számára is nyilvánvaló volt: „Ellene szól ugyan az, hogy az oltár szárnyai belső oldalukon nem festményekkel, hanem domborművekkel vannak díszítve, s miután e reliefek stílusa megegyezik a szekrényben álló szobrokéval, feltételezhető, hogy azok egy időben keletkeztek." A megoldás, amelyet Gombosi e nehézség feloldására kínált, igen vonzó, hat és fél évtized elteltével különösen az. Azóta kerültek a kutatás érdeklődésének előterébe, és mindenekelőtt a kilencvenes évek első kétharmadában lettek divatos témává azok a - német nyelvterületen 1500 körül nagyobb számban megjelenő - retabulumok, illetve szobrok, amelyeket festés és aranyozás helyett csak egy átlátszó, többnyire enyves bevonattal láttak el, ezen kívül pedig csak a szemhéjak között és az ajkakon színeztek vékonyan, alapozás nélkül felhordott festékkel.

7 Ezeknek a faragványoknak nem kis részét későbbi alapozás- és festékréteg alatt fedezték fel, és az utólagos befestés, beleértve a szárnyak addig üres képmezőinek kifestését is,

8 sokszor - mint Gombosi szerint Lőcsén is - alig egy szűk évtizeddel követte egy-egy retabulum összes faragott részének összeépítését. Alig akad olyan eset, amikor egyértelműen megállapítható volna, hogy a csak néhány évvel későbbi befestés koncepcióváltást tükröz-e, avagy csak egy eleve tervezett, de bizonytalan hosszúságú időre elhalasztott munkafázis megvalósulásáról van-e szó.

9 Gombosit igazolja azonban a Hain-krónika szóhasználata is. Megfogalmazása, az addig és később is számos bonyodalmat okozó „zudecken" szó - a későbbi irodalom, mikor 1508-ban az üres, faragványokkal még el nem látott oltárszekrény elhelyezését feltételezi, hallgatólagosan ezt ismeri el - már helyzeténél fogva sem jelenthet mást, csak egyet: ekkor állították fel az oltárra a retabulumot. Az állítmány gyanánt használt szó ismerete nélkül is csak egyféleképpen értelmezhető a mondat, és e szó jelentése korántsem olyan talányos, mint 20. századi fortuna eriticája alapján tűnhet. Zudecken: ennek a jelentések oly sok árnyalatát fedő szónak pontosan meghatározható szerepe van oltárokkal összefüggésben. Elsősorban annak a késő középkorból és a kora újkorból számos változatban fennmaradt közmondásnak révén ismert e szerep, amelyet Luther a 112. zsoltárhoz írt kommentárjaiban e szavakkal hagyományozott: „Man sol nicht ein altar auff decken und den andern zu".

10 A szövegkörnyezet és a közmondás néhány másik megfogalmazása is elárulja a mondat jelentését: nem üdvszerző cselekedet, ha olyan javakkal gazdagítunk egy oltárt, amelyekre egy másiknak kifosztásával tettünk szert. Hogy mit jelent egy oltárt „auf-",