Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - ENDRŐDI Gábor: Kommentárok Pál mesterhez

13. Szent Miklós szobra Szepesbélán Meglehet, hogy a nagyszalóki Szent Miklós egyes vonásai erösebben emlékeztetnek erre vagy arra a figurára; hosszú, vékony, középen kiszélesedő nyergü, gömbölyded és enyhén lelógó csúcsban végződő orra például érthetővé teszi, hogy Homolka miért éppen a lőcsei Alamizsnás Szent Jánost említette vele kapcsolatban (17. kép). Nehéz volna azonban megnevezni más olyan részletet, amely e két arcot kiemelné a többi sorából. A típusok (viszonylagos) változékonyságának és az alapelemek (viszonylagos) állandóságának egymásra hatását a legjobban talán a lőcsei főoltár predcllájának apostolain végigtekintve lehet tanulmányozni: az apostolok sorozata itt is a fiziognómiai variációk lehetőségeinek kimerítésére kínálta magát. Miközben az arcvonásoknak ezt a kombinatorikáját figyeljük, egyúttal egyre feltűnőbbé válik - legalábbis az idősebb figurákon - az ennek alapanyagául szolgáló, az arcot tagoló ránc- és izomrajzolat sztereotipikus ismétlődése. Amilyen természetesnek tűnik ez a tapasztalat, ugyanolyan természetesként tűnik fel másrészről az, hogy a kutatást ez az együttes a szobrász önarcképének keresésére csábította. Tudvalevő, hogy aki keres, az talál - ebben az esetben azon arcok egyikét, amelyek (egyszerűbb formában persze) a nagyszalóki Szent Miklós vagy a lőcsei Alamizsnás Szent János arcával is a legtöbb közös vonást mutatják (19. kép).

34 A forrásadottságok ismeretében egyenesen szükségszerűnek tűnik, hogy éppen a főoltáron keressük Pál mester igazi arcát, szembe kell néznünk azonban azzal, hogy ott, ahol az individualitás jegyeit igyekszünk megragadni, csak alkalmi, ki tudja, minek, mi mindennek köszönhető elhajlásokat találunk egy egyszerű, alkalmasint könnyen tanítható és tanulható formakészlettől. Úgy tűnik tehát, hogy a nagyszalóki Szent Miklós ugyanolyanjoggal szerepelhet a lőcsei főoltárát előállító műhely java termékei között, mint azok a szobrok, amelyeket régóta itt tart számon a művészettörténeti konszenzus. A kérdés mármost az, hogy ugyanez a konszenzus miért söpörte le ezt a lehetőséget az asztalról, szinte egyhangúlag és érdemi érvelést sem tartván szükségesnek? A nagyszalóki Szent Miklós-oltár datált. A predelláján olvasható 1503-as évszám négy, illetve öt évvel korábbi a Pál mester környezetéhez (jóllehet nem mindig egyhangúlag) számított retabulumok sorának legközelebbi keltezett darabjainál, a lőcsei Szent Miklós-, a hizsnyói Angyali üdvözlet-oltárnál, vagy a lőcsei főoltárnál - nem is beszélve ez utóbbi esetben a szakirodalomnak arról a már ismert tendenciájáról, hogy e távolságot még inkább növelje. A nagyszalóki oltár akkor vagy kevéssel korábban készült, mint az általánossá vált vélemény szerint Pál mester első ismert müve, a lőcsei Jézus születésecsoport.

35 Kézenfekvőnek tűnhet tehát Végh János ellenvetése Homolka meghatározásával szemben: „Hogyha pedig nem saját kezű, hanem hatása alatt keletkezett műnek tekintjük, az évszám okoz bajt: mik lehetnek a későbbi mühclytulajdonosnak azok a munkái, amelyek már 1503 előtt készen álltak és stílusát sugározták?"

36 Két közbevetés erejéig szeretnék elidőzni ennél a mondatnál. Egyrészt úgy vélem, hogy egy ilyen mikroszinten nem lehet stílustörténetet írni úgy, ahogyan azt ez az érv implikálja - azért nem, mert e történetnek (ha tehát epikus formában gondoljuk el) nem a befejezett, oltárra állított müvek voltak a kizárólagos, vagy akár döntő vehikulumai. Sarkítottan fogalmazva: a szobrászok képzése nem a templomban zajlott. A másik közbevetés a késő középkori művészek pályakezdésének