Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - ENDRŐDI Gábor: Kommentárok Pál mesterhez

6. Szent Miklós-oltár Nagyszülőkön, 1503-ig (archív felvétel, 1916 előtt. Magyar Nemzeti Galéria, Régi Magyar Osztály) bözőbb korú szobrászati emlékeinek színe-java a zólyomszászfalvi főoltártól a tájói Szent János-tálig.

29 Csak két év kellett ahhoz, hogy a nagyszalóki szobor értékelése megváltozzék: Kampis Antal 1940-es könyve óta úgy tartja számon a szakirodalom, mint afféle határkőt a 15. és a 16. század között, prelúdiumot Pál mester színrelépése előtt.

30 Itt, mint Végh János írja, „azt a mozzanatot érhetjük tetten, amikor a lényegében 15. századi szobron megjelennek az új stílusjegyei, elsősorban a fokozott mozgalmasság". Egyedül Jaromír Homolka vette komolyan Wiese elképzelését - az arc megfaragására hivatkozott -, ö is úgy látta azonban, hogy a Szent Miklós nem éri el Pál mester müveinek a színvonalát, megkülönböztetik azoktól „robusztusabb arányai és plasztikai felépítésének bizonyos nehézkessége" - Pál mester hatását tükröző müvei van tehát dolgunk.

31 Ha a nagyszalóki szobor figurakompozícióját, ruháinak redővetését a lőcsei főoltár szekrényszobraival vetjük össze, úgy könnyen egyetérthetünk nemcsak Homolkával, de Kampissal is. Más eredményre vezet azonban, ha a főoltár helyett a - felirattal 1507-re datált - lőcsei Szent Miklós-oltárnak a nagyszalóki figurához méretükben sokkal inkább illő szekrényszobrait veszszük szemügyre (10-11. kép). Noha Homolka, amikor az arcok hasonlóságára hívta fel a figyelmet, éppen ezeket - pontosabban Alamizsnás Szent János figuráját - említette meg, ugyanezek a szobrok azok, amelyek kérdésessé tehetik a nagyszalóki Szent Miklós figurakompozíciójáról alkotott ítéleteket. Nemcsak a három alak arányai egyeznek meg - a Szent Miklós legfeljebb ugyanannyira „robusztus", mint két lőcsei társa -, vagy a figurakompozíció olyan markáns elemei, mint a kilépő, pihenő láb térdének nagy, gömbölyded tömege, hanem a ruharedők megformálása is. (Ez utóbbi még egy sor további figurán mutat hasonló képet; a leghasonlóbbat talán az okolicsnói női szenteken - gyakorta Pál mester legsajátkezübbjei közé sorolt müveken - és Szent Lénárd figuráján annak a besztercebányai Borbálaoltárnak a szárnyán, amely hagyományosan a legtöbb gondot okozza Pál mester kutatóinak [12. kép]. Mindegyik esetben a nagyszalókinál és a lőcseieknél kevéssel alacsonyabb alakokról van szó.) Többek között olyan részletek győzhetnek meg erről, mint a mellkas fölötti, hosszú, párhuzamos, enyhén meghajló ruharáncok, az albáknak az alkarnál látható, harmonikaszerű gyűrődése, a palástok ágyékmagasságban vetett redői (mindhárom szobron magasan kiülő, szögletesen törő, hirtelen mélyülő ruhaöblöket körülvevő redögerinceket látni, amelyek megtörvén egy-egy ponton egészen papírvékonyságúvá szűkülnek, az egyes töréspontok között ellenben mély ívben hasasodnak ki),