Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - ÚJVÁRI Péter: Giotto doktrínája, avagy miért lett a művészetnek elmélete

és az a nyelv, amely Alberti által rendszerezett formájában az újkori művészetelmélet alapköve és kiindulópontja lett. 3 Sacchetti, Trecentonovelle. 136. 4 Vö. Meiss, Millard: Painting in Florence and Siena after the Black Death. Princeton N.J.: Princeton University Press, 1951. 3. 1. jegyzet. 5 Murray, Peter: Notes on some early Giotto Sources. Journal of the Warburg and Courtauld Institutes XVI. 1953. 58-80, itt: 65. 6 Schlosser, Julius von: Quellenbuch. Répertoria di fonti per la Storia dell 'Arte del Medioevo occidentale (secoli IV-XV). (Fonti per la storia dell'arte, 2.) Szerk. Végh János. Firenze: Le Lettere, 1992. [1896] 352. - Ld. még Prandi, Adriano: Giovanni Boccaccio e l'arte figurativa. Bulletin de l'Institut historique belge de Rome XLVI-XLVII. 1976-1977. 101 151, itt: 111-116. 7 Ld. a 49. jegyzetet. 8 Venturi, Lionello: La critica d'arte e Francesco Petrarca. LArte XXV. 1922. 238-244. - Petrarca „művészeti nézeteiről" újabban ld. Seiler, Peter: Petrarcas kritische Distanz zur skulpturalen Bildniskunst seiner Zeit, in: Pratum Romanum. Richard Krautheimer zum 100. Geburtstag. Wiesbaden: Dr. Ludwig Reichert Verlag. 1997. 299-324. 9 Boskovits, Miklós: Pitturafiorentina alla vigília del Rinascimento 1370-1400. Firenze: Edam, 1975. 160. - Boskovits könyvének utolsó fejezete („L'artista alla fine del Trecento"; 159-187) az általam ismert legjobb összefoglaló tanulmány a festők korabeli társadalmi helyzetéről. 10 A Giotto-recepció kronologikus feldolgozása Vasari Életrajzainak második kiadásáig (italianista szerzőtől): Falaschi, Enid T.: Giotto: The Literary Legend. Italian Studies XXVII. 1972. 1-27. - Az általam idézendő szövegek szinte kivétel nélkül megtalálhatók Falaschinál, de mivel ezeket gyakran rövidítve adja, a továbbiakban mindig e szövegek általam ismert legteljesebb közléseire hivatkozom. 11 Boccaccio: Decamerone, VI, 5; Révay József magyar fordításában (itt kisebb módosításokkal reprodukálva): Boccaccio müvei. (Helikon Klasszikusok) Bp.: Magyar Helikon, 1964. 638-639; Marosi Ernő: A középkori művészet történetének olvasókönyve. XI-XV. század. Bp.: Balassi, 1997. 166. 12 Például Boccaccio, Trattatello in laude di Dante, ii: „il quale primo doveva al ritorno délie Musc, sbandite d'Italia, aprir la via"; „per costui la morta poesi meritamente si puó dire suscitata". - Vö. Baxandall: i. m. (2. j.) 73. 13 Schlosser: i. m. (6. j.) 348-349. 14 Schlosser: i. m. (6. j.) 371. - Vö. Gombrich, Ernst Hans: Giotto's Portrait of Dante? In: Gombrich on the Renaissance, Vol. 4, New Light on Old Masters, London: Phaidon, 1986. 11-31. (Eredetileg: Burlington Magazine CXXI. 1979. 471-481.) 15 Vö. Chastel, André: Giotto coetaneo di Dante, in: Studien zur toskanischen Kunst. Festschrift für L. H. Heydenreich. München: Prestel, 1964. 37-44. 16 Vö. Schlosser, Julius von: Zur Geschichte der Kunsthistoriographie. Die florentinische Künstleranekdote, in: Präludien. Vorträge und Aufsätze. Berlin: Julius Bard, 1927. 248-261, itt: 255-256. - Schlosser szokott szarkazmusával megjegyzi, hogy az efféle, a mű által kiváltott hatást csak regisztrálni képes mükritikát Goethe környezetében - Zeuxis madaraira utalva - Sperlingskritiknek (kb. „veréb-esztétika") nevezték. 17Schlosser: i. m. (6. j.) 348-349, Benvenuto szövegének csak a végét közli: elhagyja Benvenuto hivatkozását Petrarcára és Boccaccióra, akitől Benvenuto Giotto dicséretét latinra fordítva, de szó szerint átveszi. - A teljes passzust idézi Murray, Peter: On the Date of Giotto's Birth, in: Giotto e il suo tempo. Atti del congresso internazionaleper la celebrazione del VII centenario delta nascita di Giotto. 24 settembre - 1 ottobre 1967, Assisi - Padova - Firenze, Roma: De Luca, 1971. 25-34, itt: 28-29. - Macrobius: Saturnalia, II, ii, 10, ahol a vendég nem kérdezi, hanem megállapítja, hogy non similiter fingis el pingis, és erre válaszol a festő (Mallius) azzal, hogy in tenebris enim fingó, lucepingo. - A Giotto csúnyaságáról keringő történetekről összefoglalólag ld. Ladis, Andrew: The Legend of Giotto's Wit and the Arena Chapel. Art Bulletin LXVII1. 1986. 4. 581-596, itt: 582-583. 18 Dante: Convito, IV, 10; Dante összes művei. Bp., Helikon, 1962. 292. (Szabó Mihály fordítása.) - A kijelentést elemzi Schlosser, Julius von: Die Kunstliteratur. Ein Handbuch zur Quellenkunde der neueren Kunstgeschichte. Wien: Anton Schroll, 1924. 74-76. 19 Ezt mindazonáltal Dante szigorúan filozófiai kontextusban teszi (ld. Schlosser előző jegyzetben hivatkozott elemzését), vagyis kijelentése a művészet és ezzel a művészek gyakorlati megítélése szempontjából irreleváns. Hiába beszél a költő-filozófus a „művészetről" (ars) több helyütt is szellemi tevékenységként, ezen kijelentéseinek mélyen filozófiai fogantatását jól mutatja a De Monarchia (II, 2) alábbi mondata: „valamint a művészet három mozzanatban fejeződik ki, azaz a művész elméjében, eszközeiben és a művészet által megformált anyagban, ugyanúgy a természet is három fokozatban fogható fel. Mert a természet először is az első mozgató elméjében van [...] stb." (Sallay Géza fordítása.) A vonatkozó helyhez Id. Panofsky, Erwin: Idea. Ein Beitrag zur Begriffsgeschichte der älteren Kunsttheorie. Berlin: Bruno Hessling, 1960. [1924] 22, 87. (Magyarul: Bp.: Corvina, 1998. 28, 88.) - A trecento és ezzel az egész újkori művészettörténet egyik alapvető (és Baxandall által is csak részben megválaszolt) kérdése, hogy az arsról más kontextusban mondott ókori és középkori közhelyeket (mint például „a művészet a természet utánzása") mi végből és mi okból kezdik ekkor a képzőművészetekre alkalmazni; vö. Kantorowicz, Ernst H.: The Sovereignly of the Artist. A Note on Legal Maxims and Renaissance Theories of Art, in: De Artibus Opuscula XL. Essays in Honor of Erwin Panofsky. New York, 1961. 267-279. 20 Abban, hogy Boccaccio „folytatta a gondolatmenetet", meghatározó szerepe lehetett Petrarca egy levelének, amely egyben a „szép embert festett a rusnya festő"-típusú újkori müvészanekdoták ősforrása is; ezekről összefoglalólag Id. Kris, Ernst-Kurz, Otto: Die Legende vom Künstler. Ein geschichtlicher Versuch. Frankfurt, Suhrkamp, 1995. [1934] 147-148. - Ebben a levelében (De rebus familiaribus. V, xvii „Miért viseli nehezen írásainak elvesztését?") Petrarca idézi Macrobiust, és hivatkozik Giotto (cuius inter modernos fáma ingens est) és Simone Martini csúnyaságára. Petrarca ugyanarra építi gondolatmenetét, mint Boccaccio, hogy tudniillik különbség van alkotó és alkotás között, s hogy az alkotás fontosabb, mint az alkotó gyarló önmaga; erre vonatkozólag idézi Nagy Szt. Gergelytől a frappáns pulchrum depinxi hominem, pictor foedus fordulatot (Regula pastoralis, pars. 4). - Vasari, akinek a jelek szerint a szimbolikához fölöttébb jó érzéke volt, Giotto csúnyasága mellett Brunelleschiéröl emlékezett még meg igen hangsúlyosan - azon Brunelleschiéről, aki Vasarinál ugyanazt a szerepet játssza az építészet történetében, mint Giotto a festészetében: „legalább olyan jelentéktelen külsejű ember volt, mint messer Forese di Rabattá vagy Giotto; de mivel roppant tehetséggel áldotta meg a természet, bízvást elmondhatjuk róla: azért ajándékozta nekünk az ég, hogy újjáalkossa az építészetet, amely már több évszázada helytelen utakon járt." (Zsámboki Zoltán fordítása.) 21 Idézi Vasari: i. m. (1. j.) I. 124. (Zsámboki Zoltán fordításának felhasználásával.) 22 Dante: Convito, IV, xxv; Dante: i. m. (18. j.) 331. (Szabó Mihály fordításának felhasználásával.) 23 „[...] andando in tal maniera [...] in una gran sala ci trovammo. / Chiera era e bel la e risplendente d'oro / D'azzurro di color tutta dipinta / Maestrevolemente in suo lavoro. / Humana man non credo che sospinta / Mai fosse a tanto ingegno, quanto in quella / Mostrava ogni figura li distinta: / Eccetto se da Giotto, al quai la bella / Natura, parte di sè somigliante / non occulta, nelf atto in che suggella"; Schlosser: i. m. (6. j.) 352. 24 Boccaccio: De genealógia deorum; Az olasz reneszánsz irodalomelmélete. (Az irodalomelmélet klasszikusai, 2.) Kiad. Koltay-Kastner Jenő. Bp.: Akadémiai, 1970, 73. (Koltay-Kastner Jenő fordítása.) 25 Baxandall: i. m. (2. j.) 140. 26 Ld. 80. jegyzet. 27 Ez egészen nyíltan jelentkezik a Trattatello in laude di Dante 18. fejezetében, amelynek hagyomány szentesítette - de nem Boccaccio által adott - címe: „Megrovás a firenzeiek címére (Rimprovero ai fiorentini)"; Boccaccio: i. m. (11.j.) 1053-1057. 28 Az oklevél latin szövegét függelékben közli és tartalmát részletesen elemzi Paatz, Walter: Die Gestalt Giottos im Spiegel einer zeitgenössischen Urkunde, in: Eine Gabe der Freunde für Carl Georg Heise. Berlin: Gebrüder Mann, 1950. 85-102. - Magyarul: Marosi: i. m. (11. j.) 293-294. 29 Paatz: i. m. (28. j.) 89. 30 Vö. Braunfels, Wolfgang: Mittelalterliche Stadtbaukunst in der Toskana. Berlin: Gebrüder Mann, 1953. 216-223. („Giotto als Dombaumeister") 31 Az Arte dei Medici e degli Speziali egy 1327-re datálható matrikulája szerint Giotto ténylegesen tagja volt a céhnek; ld. Previtali, Giovanni: Giotto e la sua bottega. Milano: Fratelli Fabbri, 1967. 151. 32 Giotto Antonio Pucci 1376-ban publikált Centiloquiója szerint halálakor (tehát 1337-ben) 70 éves volt (tehát 1267-ben született). A kérdésről Id. Murray: i. m. (17. j.) 25-34. 33 Braunfels: i. m. (30. j.) 219. - Azt, hogy Giotto rendszeres javadalmazásban részesült, Giovanni Villani 1340 körül írott krónikájából tudjuk (ld. 37. jegyzet). A pontos összeget azonban majd csak Vasari nevezi meg, márpedig az évi 100 arany némi gyanúra adhat okot, mivel pontosan ugyanennyit kapott Brunelleschi is, akivel Vasari Giottót nagyon is tudatosan próbálta párhuzamba állítani (vö. 20. jegyzet). 34 John White: Ducció. Tuscan Art and the Medieval Workshop. London: Thames & Hudson, 1979. 18.