Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)
TANULMÁNYOK / STUDIES - KIRÁLY Erzsébet: Pogányság és Megváltás. Csók István nagybányai tematikája és a mítoszkereső századvég
/. Max Klinger: Krisztus az Olümposzon, 1897. Lipcse, Museum der bildenden Künste, kölcsön: Bécs, Kunsthistorisches Museum felé tart. A szoborszerüen trónoló, roppant föistent Dionüszosz, Ganümédész, Hermész, Artemisz és Apollón állják körül. A Megváltó lábai elé Pszükhé borul le. Az oldalszárnyakon, a középképtől pálmafatörzsekkel és mahagóni faragással elválasztva, balra táncoló bacchánsnők, jobbra Árész, Plútón és Perszephoné csoportja tűnik fel. A vásznat fölül frízszerü meander-ornamentika zárja, a talapzatot afrikai és pireneusi márványpredella képezi a titánok harcával, kétfelől pedig egyegy paroszi márványszoborral. Ezek pedig balra a Bánat, jobbra a Remény allegorikus alakjai. Klinger ragyogó mediterrán ideáltája egyfelől a kihívó mezítelenségü, másfelöl a légiesen aszketikus istenfigurák hátterében a régiből az újba ért emberlét drámai helyszíne. A két világ uraiban antinomikus értékek ütköznek. A feloldás terhe a kompozíció centrumába állított Pszükhé-Caritasra nehezedik: érzékiség és önzetlen szeretet, életöröm és részvét, gyönyör és szenvedés - az emberi sors örök végletei - az ő törékeny, elgyötört alakjában lennének hivatva újra eggyé válni. 17 A világirodalom két legnagyobb humanista szintézise, Dante évszázadokat és kultúrköröket összekötő útja, valamint Faust és Heléna világképi teljességet tételező, goethei menyegzője után Max Klinger képzőművészeti szinkretizmusa egy hitét, hiteit vesztett kor dokumentuma: a modern nyugati civilizáció nyomában támadt elementáris hiányokról szól. Publikumát ez az „óriásvászonra vetített világszínház" részint hangos dithürambuszokra, részint heves támadásokra sarkal Itta. Ludwig Hevesi, a rettegett kritikusok egyike az ünneplők táborába tartozott. A képzőművészeti Gesamtkunstwerk e nem mindennapi teljesítményét „világi templomnak" nevezte, „a legmodernebb szellemi tettnek", „ősnémet, teuton, vad fantáziának". 18 Ennél zajosabb fogadtatásban majd csak Klinger főműve, a Beethoven-emlék felállítása részesül ugyanitt 1902 tavaszán - amikor Csók nagy képe talán már nincs is meg -, s az egyben majd a Sezession kiállítás-történetének addigi fénypontja is lesz. A zeneszerző trónszékének hátoldalára, dombormű formájában ismét a két, ezúttal már ellenségesen szembenálló világ kerül: lent egy Néreida társaságában a habokból kagylón kiemelkedő Aphrodité, középen János apostol, legfölül pedig a Golgota Máriával, Magdolnával és Mária Kleofással. Az istennő, hogy János ellenséges, vádló gesztusát hárítsa, félszegen maga elé emeli kezét.' 1 ' A Beethoven-szobormonstrum kiállítóterét, a „tökéletes hangulatépítményt" ugyanaz a kritikus „a művészet szent csarnokaként" dicsérte, amelyet egy „megistenültnek" emeltek. 20 A muzsikusnak és a muzsikának szóló hódolat is programmű volt Klinger munkásságában: tudatos stíluskeresés és egyben szemléleti igazodás terméke, amelyben a Sezession is osztozott. Ez az iskola egy új, szervesen önmagába záródó „ideálvilágot" keresett, azaz a valóság szakrális terekben megismételt, festészettel, szobrászattal, kézműves munkával tökéletessé tett ellenképét. Az Olümposz és a Golgota egymással meghasonlott képei ebben a széles medrü koncepcióban: a szekularizálódott századvég esztétikai utópiájában és müvészetvallásában tudtak csak összebékülni. A művészet apotheózisa valláspótlékká vált, amely felveszi és egyesíti magában a régi hiteket is. „Emeljük hát a jövő oltárát az emberiség két nagy tanítójának: Jézusnak, aki szenvedett érte, és Apol Iónnak, aki azt derűs méltóságára emelte" - szól Richard Wagner felhívása már 1849-ben. 21 A Krisztus az Olümposzon az európai kultikus szimbolizmus fő müveként vonult be a művészet történetébe, 22 műfaj i-
