Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - SZINYEI MERSE Anna: Dósa Géza (1846-1871) élete és művészete

Az Anya gyermekeivel, a Zongoránál és a Nővérek jól elkülönülő műcsoportot alkot Dósa Géza mindössze pár évre szorítkozó életmüvében, és annak csúcsát jelenti. Figyelemre méltó és igen ritka jelenség, hogy az ifjú tehetség a vidéki kisváros elmaradott kispolgári légkörében sem süllyed el a konvencionális festésmodorban, mint teszi azt néhány év múlva egy másik erdélyi, Gyárfás Jenő. Ezért is sajnálhatjuk, hogy Dósa alkotóerejének teljében találta értelmetlennek további küszködését környezete értetlenségével szemben. A szelíd melankóliával telített, már-már nőiesen gyengéd líra eltávolítja Szinyei férfiasan egészséges, optimista poézisétől, és valamelyest Liezen-Mayer világához közelíti a női lélek kiismerhetetlenségét is kutatni próbáló Dósa-müveket. Ekkor azonban valami megbicsaklik az eszményítés és a szókimondó természetesség magától értetődően egyszerű harmóniájában. Hirtelen megkérdőjeleződik mindaz, amit eddig elért, amire törekedett. Egy disszonáns hang lép be nemcsak életébe, hanem művészetébe is: a mostanáig kordában tartott, többnyire elnyomott szorongás sikolya. Különös távolságtartást, fájdalmas bizonytalanságot sugárzó, már-már gulácsys zavarodottságról árulkodó, zaklatott ecsetkezelésü női fej tanulmányok jelzik a müvészlélek válságát.

85 (12. kép) Ilyen lelkiállapotban természetesen már szó sem lehetett a kettős leányportré befejezéséről, azt a család később más, számunkra ismeretlen művésszel végeztette el, legalábbis a források úgy tudják. A Dósa-képek mai restaurátora szerint

86 nem 12. Dósa Géza: Női fej, 1871. Marosvásárhely, Művészeti Galéria történt lényegbeli beavatkozás a képbe - ezt a fehér ruhás leány elrajzolt bal karjának megoldatlansága is alátámasztani látszik. A szoknya rajzosán kezelt csipkedísze azonban elüt a művész egyébként részletmentes, összefogott festésmódjától, ezért véleményem szerint ez utólagosan kerülhetett a képre. E csekélység azonban cseppet sem zavarja a nagyméretű festmény könnyed összhatását, egyéni karakterét. Az utolsó müveinek számító remek kétalakos kompozíciók modern festőisége, bátorsága szinte érthetetlenné teszi számunkra alkotójuk tragikus önfeladását. Be kell azonban látnunk, hogy hazatérte után a magányos fiatal tehetség a kicsinyes környezet kényszerpályáján valóban nem sokáig érvényesíthette volna konvenciómentes látásmódját. Dósa Géza helyzete kísértetiesen hasonlított a Jernyére csak átmenetileg hazautazó Szinyei Merse Páléra: ahhoz, hogy kijuthasson álmai városába, Párizsba vagy akár csak Münchenbe is, olyan eladható képeket kellett volna festenie, amelyeket az elmaradott ízlésű és lapos pénztárcájú hazai közönség is elfogad, illetve meg tud fizetni. A kompromisszumra azonban sem a felvidéki, sem az erdélyi fiatalember nem volt hajlandó. Hosszas sikertelen próbálkozás után Szinyei ezért teszi majd le tíz évre az ecsetet. A gyenge egészségű és szegényebb, ugyanakkor ridegebb családban élő Dósának még erre sem volt módja, hiszen müncheni modellje zsarolása valóban kilátástalanná tette helyzetét. Kacziánytól tudjuk, hogy „viszonya volt vele, s midőn már otthon élt, leveleivel zaklatta, házasságot követelve, botránnyal fenyegetődzött. A szívbajos, túlérzékeny művész kétségbeesve, hogy a nyilvános botrányt elkerülje, nagyobb anyagi segélyt is helyezett kilátásba. Nem bírván azt idejére teljesíteni, s túl szigorú apjától félve, hosszú gyötrődés után golyót röpített agyába."

87 így maradt beteljesületlen a 19. századi magyar festészet korszerű vonulatának nagy ígérete: Dósa Géza tragikusan rövid életpályája az alapos felkészülést követő kibontakozást már nem tette lehetővé. Festményeinek nagy része elveszett, szétszóródott, így befejezett alkotása, a másolatokon és portrékon kívül, jóformán alig maradt ránk. Ez a néhány, 1869 és 1871 között keletkezett műve azonban olyan komoly festői értékeket hordoz, hogy szerencsétlen sorsú alkotóját megmenti a teljes feledéstől. JEGYZETEK 1 Kacziány Ödön: Emlékeimből. Dózsa (sic!) Géza, az elfelejtett erdélyi festőművész. Pásztortűz (Kolozsvár) XIII. 16. 1927. aug. 14. 383. - Itt köszönöm meg Murádin Jenő kedves segítségét, aki értékes erdélyi archívumának teljes - bár sajnos nem túl bőséges - Dósa-anyagát rendelkezésemre bocsátotta, és további információkkal is ellátott. 2 O. v., 147 X 117 cm, j. n. Vétel 2001-ben, magángyűjteményből. MNG ltsz.: 2001.2 T. Közelmúltbeli felbukkanásáig a festmény létéről nem tudtunk, csupán a marosvásárhelyi Kultúrpalotában őrzött vázlata volt ismert. Sok egyéb Dósa-festmény mellett e képet is színesen közlöm az Új Művészet folyóiratban 2003 elején megjelenő cikkemben. 3 Nővérek (Kettős arckép). O. v., 162,5 x 121 cm, j. n. A Szépművészeti Múzeum vétele 1933-ban Nemes Marcell hagyatékából. MNG ltsz.: 6657. Vö. Petrovics Elek: Magyar mesterművek. Bp., 1936. 25, 106; Szabó Júlia, in: Művészet Magyarországon 1830-1870. Katalógus. Szerk. Szabó JúliaSzéphelyi F. György. Bp., 1981. Kat. sz. 313; Uö.: A XIX. század festészete Magyarországon. Bp., 1985. 248-249. 4 Kacziány Ödön: Emlékezések a múlt századból I. München a Pilotykorszakban. Művészet 1912. 402-405; valamint Uő.: Emlékiratai. Kézirat. MNG Adattár ltsz.: 3775.