Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TABULA GRATULATORIA - SZŐKE Annamária: Sinkó Katalin köszöntése (Greeting Katalin Sinkó)

beszélve olyan szavakat és fogalmakat használunk, amelyek történetileg alakultak ki. Boglár Lajoséhoz hasonló élményére is visszaemlékezik: egy tanszéki tanulmányi kiránduláson nem annyira a templomban látható „műtárgy", hanem a közben éppen zajló búcsújárás ragadta meg. Egyre nagyobb igényét érezte annak is, hogy az egyes tárgyak meghatározásához mind többet kutasson és olvasson, amire a BÁV-nál, föbecsüsként, nem maradt elég ideje. 1980-ban a Nemzeti Galériában kapott állást, ahol nemsokára a kifejezetten a számára létrehozott Nyilvántartási Főosztály vezetője lett. Az egyszer megírandó magyarországi művészettörténeti muzeológiának valószínűleg része lesz az ezen az osztályon folyó tevékenység elmúlt húsz éve. Sinkó nevéhez köthető a számos adminisztratív feladatnak a tudományos kutatás szempontjait is érvényesítő összehangolása. A magángyűjteményekben található műtárgyak nyilvántartása, védetté nyilvánítása során a tárgyak alapos - helyi szakterminust használva - „megkutatása", a kiviteli engedélyek dokumentációval való ellátása, a mütárgybírálathoz kapcsolódó adatszolgálati kartonok készítése (amelyek a bírálatnak a kilencvenes években történt megszüntetése után külső adatszolgáltatás bázisai lettek), a fotóarchívumi nyilvántartás szisztematikus rendbetétele és a kartonoknak az ábrázolt tárgyra vonatkozó információkkal való feldúsítása, az adattár működtetése, valamint egy reprodukciós gyűjtemény létrehozása - nos, ezek voltak azok a feladatok, amelyekkel Sinkó és munkatársai a saját gyűjteménnyel nem rendelkező nyilvántartási főosztályon az elmúlt években foglalkoztak. A fokozatosan szakmai közösséggé formálódó társaság mindennapi munkájáról a külső szemlélő, odatévedt kutató talán nem sokat tudott (én magam Király Erzsi összefoglalójára támaszkodom), de egy Sinkó-műhely - ha nem pont ez a kifejezés hangzott is el - körvonalazódni látszott. Sinkó Kati a műkereskedelemben (és talán az Epítészpince társaságában), vagyis a művészet „primer kontextusában" szerzett tapasztalatait ültette át a múzeumi keretek közé, a művészet „szekundér kontextusába". A főosztályon nem a történelmileg a Múzeumban autonómmá vált Művészettel vagy annak történetével foglalkoztak, hanem továbbra is használatban lévő, funkciójuktól meg nem fosztott alkotásokkal. Jóllehet a múzeum funkciója ma már más megítélés alá esik, hagyományait tekintve a múzeum a minden „kötelességtől" vagy „szolgálattól" (Martin Warnke) mentesült művészet (szimbolikus) helye. A gyűjtőkkel, képtulajdonosokkal, kereskedőkkel, örökösökkel, aukcionálókkal, vásárlókkal, és még ki tudja, hány más művészetfogyasztóval, valamint az őket és a tárgyakat érintő jogi, törvénykezési, jogszabályi, politikai, ideológiai, lelki, érzelmi problémáikkal szembesülve a főosztályon viszont jobban érezték a múzeumnak mint intézménynek a társadalmi beágyazottságát. Sinkó ezen kívül igazságügyi szakértőként is tevékenykedik, s ennek kapcsán a műtárgyak szolgáló életének újabb összefüggéseit sorolhatnánk fel. Mindezek mögött olyan esetek állnak, amikor a műalkotás autonóm vagy esztétikai státusza eltörpül, illetve a hozzá kapcsolt értékek révén csupán a társadalomban végbemenő mozgások szimbolikus kifejeződése. E számvetést olvasván az első reakciónk persze az lehetne, hogy mindezek után vagy mellett hogyan jut valakinek ideje az úgynevezett tudományos kutatásra? Ez technikai kérdés, és a felsorolással nem az volt a célom, hogy a munka mennyiségét, hanem hogy a feladatok és a kontextusok sokrétűségét jelezzem. A nyilvántartási főosztályon a tárgyak bármilyen mozgását egyben annak „megkutatása" kísérte, és ennek révén olyan összefüggések tárultak fel, amelyek a műtárgynak a stiláris besoroláson vagy a lineáris történelmi fejlődésben való elhelyezésén kívüli vagy túli, új szempontú megközelítését tették lehetővé. Sinkó Katalin élesen szembehelyezkedett vagy leszámolt a művészettörténet-írásban használt autonóm müvészetfogalommal, amelynek korlátozott voltát a Munkácsy-kérdésről írva 1990-ben így jellemezte: „Munkácsy életművéhez nem juthatunk közelebb, ha az »autonom« művész szerepe felől közelítjük meg munkásságát. A Munkácsy-életmü megítélése az autonóm müvészeszmény irányából elsősorban történeti szempontból vitatható. Ha a kutató nem mond le arról, hogy a művész személyiségét és életvitelét az autonóm művészre érvényes értékítéletek alapján interpretálja, elődeihez hasonlóan saját kora - a ma értékrendszerének - foglya marad. A művészettörténész ezen a ponton válaszút elé kerül: vajon továbbra is folytatója, követője legyen-e saját tudománya értékkonstituáló, ítélkező - műkritikusi - hagyományainak, vagy tudatosan lemondva erről a hagyományról, saját életidejéből kiszakadva, kérdésfelvetéseit elsősorban a múltból merítse?" (BUKSZ 1990. Ősz) Az utóbbi módszert „historizmusnak, a múlt - pozitivista - rekonstrukciójának" nevezte. A nyolcvanas és kilencvenes években egymásra épülő és egymást kiegészítő tanulmányok sorában, valamint két nagy kiállítás (Aranyérmek, ezüstkoszorúk. Művészkultusz és műpártolás Magyarországon a 19. században; Történelem - kép. Szemelvények a művészet múltszemléletének változásaiból) keretében foglalkozott ezzel a rekonstrukcióval, amely a hazai műgyűjtés történetének Enzt Géza által megírt fejezetének továbbírásától motívum-, téma- és műfajtörténeti, ikonográfiái kutatásokon keresztül a nemzeti emlékmüvek és kultuszaik, valamint kultikus művészek életmüvének elemzésén át, a müvészkultusz és műpártolás körülményinek feltárásától egészen a historizmus és az antihistorizmus jelenségeinek bemutatásáig és a nemzeti „forma-nyelv" kérdésének az ornamentikával kapcsolatos összefoglalásáig terjed. Nem e lapokon kell ennek a hazai tudományosság számára igen jelentős kutatásnak - amely átfogja a 19. századi magyarországi hivatalos képzőművészettel kapcsolatos alapvető problémákat és azok megközelítésének szempontjait - részletekbe menő áttekintését elvégezni. Eddig feltáratlan vagy figyelembe nem vett ismeretanyagnak a kutatásba való beemeléséről és már untig tárgyalt témák újragondolásáról egyaránt szó van. Mint egy helyütt írta, nem a formai elemzés jelenti vizsgálódásainál a kiindulópontot - jóllehet a tartalom és a forma diszkrepanciája is foglalkoztatja -, hanem a müvek „tartalmi elemzése", amely a formai azonosságok és különbözőségek megértéséhez is közelebb vihet. A művészet és egyes művek funkciója, eszmetörténeti háttere, intézményi és társadalmi szerveződése, valamint politikai vagy ideológiai összefüggései állnak Sinkó érdeklődésének középpontjában, amely ennek következtében a képiség teljes tárházára kiterjed, az ünnepi rendezvényektől a populáris vagy triviális kultúráig. Bevallottan sokat köszönhet hazai vonatkozásban a művészettörténész Galavics Géza kutatásainak, valamint a történelemtudomány és a néprajz vagy a kulturális antropológia egyes képviselőinek, és az utóbbiak közül itt most Szűcs Jenő és Hofer Tamás nevét emelném ki, elsősorban a nemzeti érzés, nemzettudat, identitás és nemzetmítoszok - ezen intellektuális töltésű vagy érzelemdús eszmék és a hozzájuk kapcsolódó viselkedésformák - kérdéseinek tisztázása érdekében tett kutatásaik