Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)

BERNÁTH Mária: A „nemzeties művészet" programja Rippl-Rónai József interieur-képeiben

dett. Számára az impresszionizmus nem genetikus elkötelezettség, hanem egy olyan tartomány, amelynek elemeivel legfeljebb gazdagíthatta látásmódját, művészi szabadságát. Megfigyelhető, hogy számára a valeur már fontosabb a plein-air értékeinél. Formái kompaktabbak, jól felépített és tudatos foltrendszerrel dolgozik, szellemi értelemben egyszerűsít,

10 megfontoltan komponál. Formailag bizonyos dekorativitást is hordoznak a képek, a posztimpresszionista festői elveknek a szintetizálás irányába mutató mozdulatait. „Dunántúli színesssége"

11 nem reflexek visszatükröztetése: ha ezek még nem is tiszta színek, mint majd 1907 után, de a vigyázott egyensúly nem kevéssé fontos elemei. Az itt vázolt és magyar vonatkozásokban teljesen újszerű stiláris képletet ültette hát át Rippl-Rónai egy olyan a Műcsarnok falairól minduntalan visszaköszönő - témába, mint a zsáner-intérieur. A magyar kiállításlátogatóknak semmi sem tetszhetett ismertebbnek, megszokottabbnak és főleg egyértelműbbnek, mint az otthon-képek. Speciális és a század végén már igen kétes értékű elágazása ez a festészeti historizmusnak, noha gyökerei éppúgy az akadémiákba kapaszkodnak. A zsánerfestészet nálunk elterjedt válfaja szorosan a müncheni akadémiákhoz kötődik, legjellegzetesebb képviselői onnan kerültek ki. Művelői az akadémiákon tanult formálási elveket használják fel, de ugyanakkor nem régmúlt, tehát nem a reneszánsz, vagy a barokk stiláris példatárát építik bele az akadémikus képszerkesztés vázába, hanem modernebb, könnyebben kezelhető, mozgékonyabb irányzatokkal historizálnak. így a romantikával, de különös módon kezükben még az élő stílusáramlatok - mint a naturalizmus vagy a realizmus - is historizálódnak, mert devalválják azok eszmei indítékát. Azt mondhatjuk, hogy a századvégi zsánerképek a stílusok hordalékát akademizálja. A naturalizmusból a művészi személyiség alárendeltségét vette át, és főleg a naturalizmus egzisztenciális buktatóját, az ideamentességet. Realizmusuk félreértett, mert csak a stílus realizmusát művelik. Talán jobban megvilágítja ezt az állítást egy Courbet-ról feljegyzett epizód. Courbet, miután megszemlélt egy német tájfestészeti kiállítást, így kiáltott fel: „Hát ezek az emberek sehol sem születtek?"

12 Úgy hisszük, Courbet e mondata érzékelteti a realizmus valódi lényegét, a tárgyhoz fűződő érzelmi átlényegítés jelentőségét. Pedig a zsánernek mélységes realista hagyományai voltak - elsősorban a 17. századi holland életképfestészetben -, és ezzel a biztos útmutatással a 19. század utolsó harmadáig, mondhatjuk megfelelően is sáfárkodott.

1 Elég, ha a magyar festészetben csak arra a vonulatra gondolunk, amely Barabás Miklóstól Lötz Károlyon át Munkácsyig ível. A századvégre a zsáner megszűnt egyszerűen szituáció-ábrázolás lenni, amely még az érzelmességét is homogenizálni tudta. A múlt század 70-es, 80-as éveitől immár nagyobb szerepet - a művészet határain túlit - vindikált magának: a művészt alig érdekli más, mint a tartalom végsőkig való feszítése, túl magyarázása, kiélezése. Rippl öntudatlan (?) asszimilációjának bravúrját hajtja végre most. Intérieurjei olyanok, mintha történetet mondanának, - de mégsem! E történeteknek nincs eleje és nincs vége, nem folytathatók, mint a magyar zsánerek, nincs szövegkönyv. Képet fest, nem történetet. Létezés van, lényegében magányos figurák, szemlélődés, távolságtartás. Egyszerű prezentáció, állapot ez. A megfestett szituáció nem gondolatokat kíván ébreszteni, fantáziánkat nem mozgósítja, inkább hangulati szuggesztiót provokál. Rippl intérieurjei olyanok, mintha szentimentalizmus rejtőzne bennük, - de mégsem! Ez inkább az örökkévalóság szuggesztiójának szentimentalizmusa. Néha melankolikus, de nincs tragédia; enyhén psychologizál, de nem válik mélyértelművé: direkt módon beszél. Inkább esztétikai minőséget is hordozó enyhe érzelmesség ez. És a magyar zsánerek elmaradhatatlan kísérője, az édeskésség!

14 Érdemes elmélyedni abban a bravúros önmegtartóztatásban, amit Rippl ezen a téren gyakorol. Bölcs fensőbbséggel, érzelmeit kordában tartva, szeretettel kezeli figuráit, semmi olcsó íz, semmi olcsó gesztus. Egyszerűen „megszépítette a mindennapi életet, és így teljesítette küldetését" - hogy Bialostocki biedermeierről írott szavainak most témánkhoz igazodó értelmezést adjunk.

15 összegezve a Rippl-Rónai intérieur-korszakáról írottakat, tehát asszimilációs érdemeit a posztimpresszionista szintézis magyar talajba plántálásában, vagyis a modern európaiság és a magyar zsáner közötti hídszerepben látom. „Az 'impresszió' felfokozódva, átlendül a kiérleltségbe és az állandóságba és 'vallásos jelleget' nyer."

16 A nagybányai úton kfvül Rippl-Rónainak éppen az intérieur-képeiben megfogalmazott tudatos vagy öntudatlan programja modernizálta a 20. századi festészetünket. Akkor és annyit végzett el, amikor és amennyit kellett, hogy impulzust adjon annak a közegnek, amelybe visszatért. E tanulmány elején említettem, hogy Rippl-Rónai írásra nem túl könnyen mozduló keze kétszer is felmutatja a „nemzeti művészet" jelszavát. Talán nem járok messze az igazságtól, ha úgy vélem, hogy e korszakának stílusmozdulatait a tudatos magyar - Európának elkötelezett - művész szintézisteremtő akarata diktálta. JEGYZETEK 1 Levél Ödönnek. Kaposvár, 1902. november 7. Magyar Tudományos Akadémia (MTA), Művészettörténeti Intézet, Adattár, C-I. 36/469/2. 2 Pewny D.: Rippl-Rónai József. Budapest 1940, 77. Rippl-Rónai Józsefi Egy jótékony-célú műkiállítás alkalmából. Somogy, 1903. június 7, 3. Levél Ödönnek. Kaposvár, 1904. szeptember 14. MTA Művészettörténeti Intézet, Adattár, C-I. 36.495/1.