Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)
GALAVICS Géza: A „képtelen Gödöllő" és más történetek (Három legenda Grassalkovich Antalról)
Ián ezért a kerti pavilonba szorult) kifejezési forma példáiként. 17 Hogy milyen szerep jutott a Grassalkovich-kastélyokban a falképeknek, ma még nem tudjuk pontosan. A gödöllői díszterem fennmaradt dekorációs tervei, s az elkészült gödöllői és pozsonyi dísztermek is azt az ízlésvilágot képviselik, amelyben az aranyozott, vékony stukkó-ornamentikával tagolt hófehér falak látványát érezték igazán reprezentatívnak. Bár elképzelhető, hogy a most folyó műemléki kutatások Gödöllőn és Pozsonyban is falfestményeket hoznak felszínre, ezek azonban - a pozsonyi palotakápolna most „előkerült" s igen erősen átdolgozott festett kupolájához hasonlóan - az összképet inkább csak színezni, s nem megváltoztatni fogják. 18 Festői kvalitásaikat tekintve meglehetősen szerény képet mutatnak a Grassalkovich Antalról fennmardt portrék is. A 77 éves korában meghalt Grassalkovichról, magas hivatalok és kitüntetések birtokosáról készült, s viszonylag szép számban fennmaradt portrék csupán két típust variálnak, egy félalakos magyar ruhás képmást és egy, a Szent István-rend díszruhájában készült változatot. Ugyanakkor Grassalkovich, amikor kegyúrként és mecénásként portréjával a legszemélyesebb módon kívánt megjelenni a gödöllői kastélykápolnában, tehát szemben a főoltárral, mintegy az „örök-imádás" szerepében (miként Biró Márton is Maulbertsch sümegi falképén), akkor portréját színes velencei üvegmozaikból rakatta ki, kétségkívül többre becsülvén a drága anyag és a ritka technika különlegességét a festői kifejezés erejénél. {Festett portréját a besnyői kapucinusok kapták.) 19 (3-6. kép) Hogy Grassalkovich Antal a festői kifejezés formai jegyei iránt kevésbé mutatott érzékenységet, az aligha meglepő. Legtöbb mecénás-kortársa sem lehetett ezzel másként. A hazai megrendelők körében kivételnek inkább azok számítottak, akiknél a művészi megjelenítés ereje, a formai kifejezés gazdagsága szinte előfeltétele volt a műalkotás funkcionális szerepének. Georg Raphael Donner, Antonio Galli Bibiena, Franz Anton Maulbertsch vagy Franz Sigrist mecénásai Magyarországon nagyrészt olyan főpapok voltak (Esterházy Imre, Zichy Ferenc, Eszterházy Károly, Batthyány József, Szily János és mások), akik éveket töltöttek tanulmányaik során Rómában, s egy képzőművészetre másképpen fogékony közegben kvalitásérzékük is kifejlődött. Szemben világi mecénásainkkal, akiknek ilyen lehetőség csak kivételesen, ritkán adatott meg. Mecenatúrát, múvészetpártolást emlegetünk a 18. századi magyarországi művészet kapcsán, noha a hajdani megbízó az adott műalkotást egy nagyonis pontosan meghatározott funkció betöltésére szánta. S bár a lehetséges funkciók igen sokfélék lehettek, a társadalom legfelső rétege számára igen jelentős volt a művészetek társadalmi rangjelző szerepe. Itt a műalkotás szerepének egyik jellegzetessége a társadalmi rang mellett a gazdagság megjelenítése volt. Valójában a művészeteknek ezt a funkcióját érzékeltetik a Grassalkovich-legendák, sőt a 18. századi magyar arisztokrácia és a művészetek kapcsolatairól született további történetek is. így pl. Esterházy (Fényes) Miklósról nem csak az eszterházai szánkáztatás legendáját őrizte meg az emlékezet, hanem hasonlót ismerünk az ottani rokokó kerti ház, a „Bagatelle" elnevezésére is. A történet szerint Mária Terézia Eszterháza kastélyparkjában elcsodálkozva a látogatására elkészült kerti pavilon különlegesen gazdag és drága kiképzésén, vendéglátójától az épület költsége iránt is érdeklődött. A válasz egy meglehetősen nagy összeg megnevezése volt, mire Mária Terézia könnyedén csak annyit mondott: Ó, hiszen ez egy Esterházy herceg számára csupán bagatell. 20 Hasonlóan műalkotással felmutatott gazdagságról szól az a legenda is, amelyben két arisztokrata fogadását, miszerint melyikük tud drágább ruhában megjelenni az udvari bálon („ékkövet, drágakövet, gyémántot használni tilos!"), az a Czobor gróf nyerte, aki különleges selyemöltözetben megjelenő vetélytársát azzal múlta felül, hogy széttárt mentéje bélése egy Guido Reni-festményt rejtett magában. Felszabdalva. 2 A művészet nézőpontjából a történet a nemes grófra nézve nem túl hízelgő. Mint ahogy a társadalom - a hajdani éppúgy, mint a mai - sem szokta általában a gyors és váratlan meggazdagodást egyértelmű elismeréssel honorálni. S ha a gazdagság látható jelei éppen műalkotások voltak, akkor kritikájuk e műalkotásokra is kisugárzott. Abban a legendafüzérben, amellyel a kortársak és a közvetlen utókor a „Grassalkovich-jelenséget" járták körül, erre is találunk példát, s ezt ráadásként nyújtjuk át az olvasónak. E történetben a pesti Grassalkovich-palotát avatták (a mai Kossuth Lajos utca egyik telkén) nagy ünnepélyességgel és sok vendéggel, amikor a házigazda a díszhelyen egy kis papírszeletre írva a következő epigrammát találta: Congeries lapidum multis congesta rapinis Corruet, et raptas alter habebit opes (Kőhalma z vétkes rablással gyűjtve rakásra összerogy és idegen bírja rabolt javait) E kegyetlen kétsorost a vendégseregből csúsztatta valaki a teríték alá. Benne az alkalmi poéta nemcsak a sikeres vagyonszerzőt minősítette, de annak legérzékenyebb pontját is célbavette, amikor azt jósolta: hiába a nagy gazdagság, hiába a hatalmas vagyon, a család neve és híre nem fog fönnmaradni, mert hamarosan idegenek kezére kerül minden. A könyörtelen jóslat - úgy tudták - Grassalkovichot élete végéig kísértette, és soha nem bocsájtotta meg a kéretlen költő „tréfáját". (Akkor sem, mikor az az ellenkezőjére is gyártott disztichont.) Megérezte talán, hogy a hatvani kapucinus páter igazat jósolt? Hogy fia és unokája eltékozolja majd a hatalmas vagyont, hogy birtokai, kastélyai és palotái mind idegen kézre jutnak? Mi, a „bölcs utókor" persze már tudjuk, hogy - ha előbb nem is - századunk közepe táján a jóslat mindenképpen beteljesült volna. S ha a verset a gödöllői kastélyra vonatkoztatjuk, amint ezt a régiek egy része is tette, akkor a „kőhalmaz, mely összerogy(ni készül)" látomása a legenda ívét a 20. századhoz hajlítja, megsejtve - némi túlzással - a kastély, - különösen „ideiglenesen" laktanyának használt része - mai állapotát.
