A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 3. szám. (MNG Budapest, 1980)
Vinzenz Oberhammer: Munkácsy Mihály mennyezetképe a bécsi Kunsthistorisches Museum lépcsőházában
gos felhőzet fedi, fátyolozza el, teszi anyagtalanná. A géniusz ellentétes irányban való szerepeltetése (vesd össze a 17/58-as rajzzal is — 73. kép) csak egyszeri kísérlet marad. Az architektúra szcenáriumának mélységi (magassági) bővülése mellett nem kevésbé meglepő az előtér felépítésének egyidejű megváltoztatása. A figurális csoportok önmagukban ugyan nem, de térbeli helyzetüket tekintve sokat változtak. A festő következetes fáradozása, hogy számukra helyet teremtsen, az egyik vázlaton lépésről-lépésre követhető. Nyilvánvalóan kezdettől fogva el akarta tolni a két álló figurát a kép bal alsó szélétől. Az alakok ezáltal mozgásszabadsághoz jutottak, térbelileg differenciálódtak a nézőtől. Másfelől a festők és a két akt középső jelenete az előző színvázlatok kísérleteinek megfelelően magasabbra került, láthatóbbá vált. A festmény alapos vizsgálatakor, különösen a középső részen, a munka két fázisát lehet megkülönböztetni. A művész eredetileg csak egy keskeny csíkot, egy fele olyan magas lépcsőt tervezett és csak utólag bővítette azt fölfelé, az ülő festő lábait ugyanolyan módon átfestve, mint az előző tervben. A festőcsoport ezáltal (különösen a két elől álló férfihoz képest) újólag hátra szorult. A világos csík jobb felé folytatódik ugyan, de nem fed eléggé, s így alatta az előző koncepció (pontosabban: koncepciók, hiszen világosan leolvashatók a különböző korrigálások, megoldási kísérletek egymás fölötti rétegei) még kivehető. Már a Wertheimer színtanulmányon ugyanezen helyen, a középtér világos aktfigurája előtt a sarokban - a tér szűkössége ellenére - egy kontrasztként ható előtérkulissza, talán művészek egy „csoportja" látható, mely a középső (Tiziano-)csoporttal balra és a fekvő akt mögötti második tanítvánnyal együtt, a két modellt formálisan közrefogta volna. A térbelileg fejlettebb Harkányiféle színvázlat lehetőséget adott ennek a kompozíciós gondolatnak következetes továbbfejlesztésére. Feltűnő ebben a tekintetben az az önálló figura, amelynek sötét feje sziluettszerűen a pódium fölé emelkedik, az aktot részben elfedi. Ha a látszat nem csal, egy hátfiguráról van szó. Mint ilyen, az alak az aktcsoport körüli kört jól lezárná. Másfelől éppen ez az alak irányítja figyelmünket a 21/75-ös (74. kép) rajzra, ahol a néző felé fordulva Michelangelo ülő figurája látható, fejét gondolkodóan jobbjára támasztja, miközben egy térdén fekvő mappában elmélyül. Ugyanezen a lapon még egy kis kiegészítő szél vázlatot is találunk (75. kép), amelyik ugyanezt a figurát sokfajta változatban (és sok pentimento segítségével) az aktcsoporthoz való térbeli viszonyában mutatja: a figura ülőhelye nyilván ugyanaz a lépcsőszint, amelyiken balra a két férfi is áll; Michelangelo feje a Harkányi színvázlat átfestett figurájához hasonlóan emelkedik a pódium felső széle fölé, amelyiken az egyik modell pihen. A két kísérlet kétségtelenül igen közel áll egymáshoz. Ezzel szemben az előteret sűrűbben keretező, a jobb oldalon fölfelé haladó alakok a Harkányi-féle színvázlatot egyértelműen későbbre datálják. Ezt a gondolatot is, mint mondtuk, a művész elvetette, világos vonásokkal törölte, amelyből azonban az egyértelmű cél, valamilyen határozott struktúra mindenesetre még hiányzik. A Tiziano és tanítványcsoport alatt újra felismerhető a rendetlenül lelógó szőnyeg, mely kezdettől fogva a legelső lépcsőfokot fedte és hihetetlen következetességgel a tervek mindegyikében végig megmaradt, egészen a mennyezetkép kivitelezéséig; a bal sarokban a lépcsőfokok helyett a balusztrád motívum csendül meg. A világos pódium előtt (az átfestett figurák alatt) egészen az előtérben a jobb saroktól, ahol egy fekete sziluettszerű alakot a törlés még megkímélt, egy sötét, alacsony fal húzódik, mely valamivel a kép közepe előtt masszív tömbbe torkollik. Már a „festőműterem" első vázlataiban is megtaláljuk ennek a mellvédnek a motívumát, a nehéz barokkos volutaformában végződő bábos korlátban. A festő itt — az egész fejlődés folyamatára jellemzően — az újra megtalált motívumot erőteljesebben, pregnánsabban, valóságosabban formálja meg. Erre két igen szép részletvázlatot látunk a 23. vázlatkönyben. Az egyik (a 66. oldalon — 76. kép) elrendezésében a 21/58-as vázlatkönyv (70. kép) reminiszcenciáit hordozza magában, a két „álló alak"-kal — Leonardo és Raffaello alakjával — kombinálva. A sziluettek hasonlósága arra késztet, hogy ezt a rajzot a Harkányi-féle színvázlattal közvetlen összefüggésben vizsgáljuk. A másikon (23/67 - 77. kép), a kis Michelangelo-rajz 21/75 (74. kép) továbbfejlesztéseként, a sarokban a mellvéd mögött néhány ülő férfi szorosan egy csomóba tömörül. 68 Mindkét megoldásban az aktcsoporttól jobbra nagyobb tér található, mint a Harkányi-féle olajvázlaton, hogy a tervezett figurák jobban elférhessenek. A 23/66os vázlaton (76. kép) ebbe a térbe a jobbról belépő Raffaello mögött egy (új) talapzat van beszorítva, melyről később még szó lesz. E lábazat fölött azonban két függőleges, önmagában értelmetlen vonal látható, mely mögött azonban mégis a téralkotás egy további merész eleme rejlik. A vonalak megfelelnek az olajvázlaton a két ,,hamis" (sötétbarnás-szürkés) színnel utólagosan durván odafestett csíknak a kép jobb és bal szélén, melyek alulról nézett balkonként értelmezendők. A bal oldalon előrehajtott fejű élénkítő figurák vehetők ki, távolról Veronese „Mardokáj győzelme" művére emlékeztetnek (Velence, S. Sebastiano). A bal alsó sarokban ennek a balkonnak a pódiummal való építészeti összekapcsolására is kísérlet történik a két álló férfi mögött, ahol a lépcsőjelleg elveszett volna (a jelzett bábok, amelyek perspektívája a — még mindig merőlegesen fölfelé áüított! — alakokkal természetesen kirívó ellentétben áll, csak most lesznek érthetők). Ezen a helyen még egy másik rajzot is meg kell említenünk, egy ma ismeretlen helyen levő vázlatkönyvlapot (78. kép). A színvázlatot ennek segítségével még jobban