A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 3. szám. (MNG Budapest, 1980)

Vinzenz Oberhammer: Munkácsy Mihály mennyezetképe a bécsi Kunsthistorisches Museum lépcsőházában

Csupán egyetlen pontban, mondhatnók, egyeznek Munkácsy korai tervei elődeiével: a szín az égbolt, ez régtől fogva tradíció.

58 A tervek következő, második csoportjában Munkácsy megváltoztatja a színteret. Valódi talajt látni felhők helyett, szelíden hullámzó, sülylyedő, emelkedő, mégis szilárd talajt, árnyas fákat, messze kinyúló ágakkal. A festő tehát leszállt a földre. E változás jelentősége nagyon is szembetűnő. A hagyományos antik mitológiától való eltávolodás után a táj mint új színtér egy további nagyon is szembeszökő jele annak az elutasításnak, amely Munkácsyban az eléje terjesztett téma iránt élt. Ez azonnal eszünkbe juttatja a festőnek 1886. július 13-i Hasenauerhez írt első válaszlevelét (Colpachból), melyben szabad témaválasztási lehetőséget kér. A végbement színtérváltozást más elképzelések, más cselekedetek, más emberek határozzák meg: ahogy azok saját korának érzése, gondolkodásmódja, belátása megfelelő tartalmaként, érvényes megfogalmazásaként jelentkeznek. A nagyon vázlatos jelzések ellenére is félreismerhetetlenül heroikus" alapfelfogású táj, a széles égboltnak a lebegő géniuszok sokaságától titokzatos élettelisége már magában véve is csalhatatlan jele annak, hogy a mondanivaló keresett „valósága" egyelőre csupán mint idealizáló függönyök mögötti távoli cél tud érvényesülni. A terveknek ebben a második sorozatában is, mint mondtuk, a főalak az asszony; most azonban már nem az anya, hanem nyilvánvalóan a „nő", az „örök asszonyi" a központi gondolat. Egyenesen, fesztelenül, a sorozat első terveiben hosszú ruhában, enyhén oldalnézetben, a lankás talajon kissé kimagasodva a fák háttere előtt jelenik meg a karcsú alak, ugyanott, ahol az ,,anya" az előző tervekben. A környezetéből szemmel láthatólag kiemelt figura szuverén nyugalmában van valami szoborszerű. A két embercsoport tőle jobbra és balra egyenlőtlenül helyezkedik el; jobb oldalán, háta mögött ívben szorosan egymás hegy én-hátán ülő, elől néhány fekvő, többségében látszólag nőalak, leginkább a főalak kíséretének látszik - akárcsak a 21/12-es rajzon (45. kép); a bal oldalon e nyugodt tömeggel szemben egy férficsoport áü (előtte egy ülő férfi). Ezek figyelmét egy feltűnően izgatott tartású figura széles mozdulattal a középen álló főszereplőre, az „asszonyra" tereli. Az elbeszélés módja, a két egymással szembeállított csoporttal, „kórussal", első pillantásra valahogy az antik görög színházat idézi. Kritikusabb vizsgálat után azonban nyilvánvaló, hogy ez a nézet nem helytálló. A „Nőnek" központi alakként (fényként) kiemelése a klasszikus antik vüágtól teljesen idegen. Már a festő ifjúkorának rendkívül szerény művelődési lehetőségeire tekintettel (önéletrajzában erről igen sokat mond el) sem nagyon valószínű, hogy Munkácsy egy meghatározott antik előkép után alkotta volna „allegóriáját".

59 Figyelembe véve Munkácsynak már munkássága kezdetekor kinyilatkoztatott szándékát is, hogy egy-egy kép tartalmát „maga találja ki", a különböző hagyományok, a tapasztalatok és látottak kombinációjának félreismerhetetlen felhasználása mellett itt az alkotói folyamatban a főszerepet mégis a művész saját fantáziája játékának kell tulajdonítanunk. Éppen ezért nehéz, sőt egyáltalán nem célravezető a jelenet irodalmi forrása utáni keresgélés. Az elbeszélés tartalma lényegében itt is magából az ábrázolásból többé-kevésbé érthető: a gyors mozdulatú figura a lebbenő palásttal, meggyőző erejű, széttárt karjaival, mint a megszemélyesített dicsőítő szónok, a laudator" szól a fennkölt „áüó alakhoz". Több vázlatkönyvben nyomon követhető, miképp keresi a művész e kulcsfigura megformálását: hol inkább balra, a férfiak csoportja felé tolja, hol ezektől elkülönítve eléjük helyezi. Legcselekvőbben a 21/18-as rajzon (46. kép) jelenik meg, nyilván már azért is, mert itt a „laudator" mozgalmas, cafrangosan rajzolt sziluettjével a férfiak zárt tömbje hatásos ellentétben áll. Egy néhány vonással odavetett részlettanulmányban (21/24-es rajzon - 47. kép) e hírnöki alak (laudator) különösen kiemelkedik, mivel pontosan a bal oldali férficsoport és az „asszony" között áll. A rajz a kompozíciók sorában azonban annyiból is fontos, mert a „nő" itt jelenik meg először ruhátlanul. Nem vitás, hogy ezzel megkezdődött a jelenet szemmel látható tartalmi átformálása. A következő tervekben lépésről lépésre jelentős változások tanúi lehetünk; nemcsak a főalak jelenik meg egyre inkább frontális ábrázolásban, mindinkább a mítoszhoz tartozó „szakrális", isteni jelenségként mint a szépség istennője — mint Vénusz? (20/53, 21/55 rajzok - 49. és 50. kép), hanem a jobb oldali kíséret csoportosításában is fokozatosan változik a „nép" megfogalmazása. Már a 21/18-as rajzon (46. kép) az „asszony" kísérete a jobb oldaÜ képtérben a több csoportra, mondhatnók párokra oszlott, éppen úgy, mint a 21/22-es rajzon (48. kép). A 21/53-as vázlaton (49. kép) a laudator figurája — a bal oldali csoporttal szorosan összeolvadva, a vüágos, fényes Vénuszszal együtt még utoljára látható, a sokirányú kísérlet sok pentimentójából azonban a fekvők közül már világosan kiválik néhány ruhátlan alak. Az átértelmezésben még egy döntő lépéssel tovább megy a 21/55-ös lap (50. kép). A „laudator" alakja itt már teljesen hiányzik, az eredetileg jobb és bal oldalon egymástól elkülönített két csoport felbomlott, csaknem teljesen eltűnt. A levegős térben álló főalakot, „Vénuszt" egy önmagukban zárt kis figuracsoportok alkotta széles félkörív veszi körül. A bal oldal szélén iniciáléként még egy egyedül áüó alak; majd jobbra néhány ülő ruhás figura, nők, anyák gyermekekkel, középen jobbra fekvő, meztelen, ölelkező szerelmespár, végül felettük, a facsoport előtt még egy szerelmes pár (párok?) bensőséges összefonódásban száU fölfelé. Az „istennő" körüli kör a kép jobb szélén, a felemelkedés gondolatának továbbfejlesztéseként, következetesen az égi táj élénk benépesítésével