A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 3. szám. (MNG Budapest, 1980)

Mojzer Miklós: MS Mester budapesti, h onszentantali (Antol) és lille-i képei

típusában egy hosszú sort lezáró alkotás. Csúcs ez is, a késő-gótikus művészet feszültségének, artisztikumának, szerep-ellentéteinek pompás, fokozhatatlan sűrítménye. Ez az individuum művészetében még nem vált uralkodó első személlyé, és fiatalabb nürnbergi kortársa mellett szívében és világában még több volt a játék. E ,Jcirály-önarckép", éppen mert a fiatalabb királyé, bizonyára idealizált egy kissé a művész korát illetően. A három király általában három különböző korú személy.

41 MS mester táblája a schongaueri Királyok imádása-típushoz tartozik és vele azt a szokást követi, hogy öreg és fiatalabb királyt mutat be, míg a mór királyt ábrázolja a legifjabbnak. Dürer 1504-es Királyok imádásán (Firenze) is a fekete király a legfiatalabb. A középső királynak tehát közép- vagy javakorúnak kellett lennie. Az önarckép lehetőséget adott a javakorú megjelenésre. A festő elég szikár arcú volt és ez a típus lassabban öregszik. Első pillantásra olyan negyvenesnek látszik — vagy talán inkább ilyennek kíván itteni szerepe szerint tűnni. A szem körüli, orr melletti ideges ráncok, felismerhető táskásodás a bal szem mellett és a jobb szem alatt, a száj melletti erős ránc és három erős redő a homlokon azonban többre vallanak. A nyak sem sima és az állkapocs kissé lazult formájú arcot tart a különben elég széles pofacsont alatt. Valószínű, hogy a festő túl volt már az ötvenen, amikor így örökítette meg magát.

42 Hogy előrehajló fejét itt a korának vagy a tiszteletadásnak keh betudnunk, eldöntetlen. A fiatalosító, kissé idealizáló dó szándékkal azonban éppen a fiatalabb király szerepéből következően számolhatunk. A szerephez történt alkalmazkodásnak másik indoka is lehetett. A festő nem a természet vagy modellek alapján, hanem kizárólag idegen mintaképek segítségével alkotott. Típusokat és szereplőket ábrázolt és nem a figuráit kívánta egyénivé és egyszerivé formáim, hanem csak a szerepüket - azt mondhatnánk: a küldetésszerű szituációt. Ehhez teljesen fölösleges számára a való vüágból vett modeü. Sokkal alkalmasabb volt az idegen példa, amelyet variálhatott és továbbfejleszthetett. A festő az emóció stilizálására és nem hűséges rögzítésére törekedett. Művészi rangjából, azaz tehetségéből következett szabadsága, amellyel példái között válogathatott. A válogatás lehetőségét kitűnő és korszerű ismereteinek köszönhette. Nem csak az északi művészet grafikai műfajait, a korábbi réz- és fametszeteket, jelentős festményeket ismerte, hanem az itáliai metszeteket, a firenzei, leonardói és mantegnai előképeket is tudomásul vette és magáévá tette. Ahogyan a maga művének mintegy meghódította őket, úgy e festő szuverénnek tekinthető. Elsősorban nagy, vallásos kompozíciókban gondolkodó és otthonos művészként munkáját végső soron hódolatnak érezhette, amellyel az isteni személy szolgálatára állott. Önmaga megörökítése is e nagy szakrális egésznek a része, ahogyan azt Dürer éppen ebben az értelemben és éppen ekkor szavakba is foglalta.

43 Hogy az ajándékot hozó királyok között egyéni vonásokkal járuljon az újszülött Megváltó elé, ez a szerepe jelentőségteljesnek látszik és tipikusnak is. A festő művészi egyénisége — a ÜUe-i önarckép szerint — nem emancipálódott a liturgikus célú művészet köréből. Volt-e ezen a képen kívül önálló arcképe, nem tudni, de ezen a képtáblán ő maga, mint individuum egy szent szereppel azonosult. Egyéni vonásaival egy királytípust személyesített meg, ennyiben tipikussá téve önmagát. Stüizáló céljai ezért ebben az önarcképében is következetesen valósultak meg. Dürer madridi 1498-as Önarcképén divatos öltözetű „hat bei aller Andacht zum eigenen Wesen etwas VergesellschaftÜches — elegáns akart lenni -, eine Angleichung angestrebt an das Gehaben der sozial führenden Schicht seiner Umgebung"

44 —

,mig a lille-i önarckép művésze jelmezt öltött. Újítása abban állt, hogy a Királyok imádásán az addig az uralkodó vagy főrangú megrendelőnek fenntartott királyszerepet önmagának tartotta fenn. Nem az itáliai reneszánsznak tett engedmény ez, hanem egyéni módon későgótikus. A festő önarcképe esetében nem használhatott fel idegen példaképet, csak a saját, előzőleg önmagáról tükörből készített rajzát. Kérdés, hogy ez a rajz a lille-i kompozíció kedvéért született-e, vagy már attól függetlenül korábban is megvolt. Tekintve, hogy a festő patronszerűen felhasználta és újraidézte tárgyait és alakjait, lehet, hogy önarcképét is egy korábbi rajza alapján festette meg. Talán ez lenne a magyarázata annak a különös ellentmondásnak, amely az egészében ugyan fiatalosnak tűnő fej, haj és pofaszakáll és az öregesebb, ráncokkal és töredezett vonalakkal körülvett szem és orr, a törtvonalú áll, ráncos homlok között mutatkozik? Talán az ideaÜzálás és a stÜizálás egybeolvad. Az erős tekintet szuggesztívebb, mert sokat megért, jelentős, nem fiatal személyé — de olyan szerepben, amely fiatalos jelleget kívánt. Ennek az önarcképnek, Ületve a festő megjelenésének szembetűnő vonása sötét-komoly hatása. A szemek eléggé mélyen ülők és sötét színűek, igen sötét az erősrajzú szemöldök is és a haj és pofaszakáll erősen benőve keretezi az arcot. A tekintet beható — olyan, amilyet „mélyennézőnek" szoktak nevezni. Ha a festőnek ezen arcképe alapján legfeltűnőbb külső karaktervonását keüene meghatározni, akkor azt abban foglalhatnánk össze, hogy főleg erős szemöldöke és pülantása miatt az „sötét árnyalatú" volt. A kísérő figura: a fekete király A képből kitekintő egész alakos önarcképek mellett, gyakran egy másik portréfigura is áll, mint a művész barátja vagy kísérője. Dürer Rosenkranzfestjén (1506) — ahol először ábrázolta magát egy oltáron — és A tízezer keresztény vértanúságán (1508) örökítette meg maga mellett egy-egy kísérőjét, az utóbbin valószínűleg Conrad Celtist. A nürnbergi művész ilyen kettős arcképei itáliai