Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. – Doroghyné Fehér Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2. szám. (MNG Budapest, 1974)

Erdey Dezsőné: Erdey Dezső (1902—1957)

nári állásának rövid idejével. Művészetében elért eredményei elismeréseként kinevezik az Iparművészeti Iskolába. „. . .ahogy beszélgetés közben felült velünk az agyagosládára, úgy éreztük, nem ő szállt le hozzánk, hanem bennünket emelt magához. . ." — így emlékezik meg róla egy volt növendéke, s ez jellemzi a közte és tanítványai között fennálló viszonyt. Tanítványait művészeknek tekinti az első perctől fogva. Minden művészi felfogást pártol, mindent elfogad, csak művészet legyen, mindenkitől elfogadja, csak művész legyen. Örömmel adja át tudását, tapasztalatait és mindenkor mindenben segítőkész. Ily módon viszonyul művésztársaihoz is. Tanárságának öt éve jórészt a háború idejére esik. Amikor állását megszüntetik, fájdalommal válik meg tőle, mert jóllehet elhivatott szobrász, de a nevelés is közel áll szívéhez. Sokoldalú képzettsége, kitűnő pedagógiai érzéke, átfogó művészettörténeti és művészetfilozófiai tudása, mély humán műveltsége, kezdeményező, lelkesítő egyénisége hivatottá tette volna arra, hogy művészgenerációknak sorát nevelje. Nagy kár, hogy előadásait nem foglalta írásba. Tanításai műveinek didaktikai hatásában folytatódnak. * Szobrászi, plasztikai látásának mélységéről árulkodik az ősi fazekasművészet iránti vonzalma. Az emberi testet gyakran hasonlítja vázához, korsóhoz. Géppel korongozott edény nem szól hozzá, csak olyat kedvel, amely az alkotó kéz jegyeit viseli magán. Játszik az agyaggal s kialakít egy kancsót. Rendeltetésén és szép formáján kívül a begyeskedő asszony elvont alakját is látja benne. Ily módon indulnak és öltenek alakot a plasztikai erőtől duzzadó, a matriarchátus idolait idéző vastag asszonyai, a „Besték". Ösasszonyként állnak Beste csípőre tett kézzel (116. kép) és Beste távolba néz figurái. Mintázásuknál kifejező súlyát érzékelteti s amit nagyszobornál nem tenne meg, itt ragaszkodik modelljük humort keltő arcához, amellyel a szobrokban rejlő vaskosságot feloldja. A Beste vödörrel című szobor térbe csavarodó kompozíciója minden nézetben újabb és remekebb meglepetést szerez. A Besteszobroknak nincs folytatásuk. Rajzaiban beszél róluk tovább. * „Jegyzetek"-nek nevezi azt a többezer rajzot, amelyekben szobrászgondolatait rögzíti. Tárházukban lapozgat, ha új szoborhoz kezd, forgatja, variálja, gyarapítja őket. Mikor csak teheti, rajzol. Ily módon gondolkodik, ceruzát, papírt vesz elő, még csak ha beszél is a szoborról. Amilyen gyorsan csapong a képzelete, oly gyors, biztos és határozott vonalakkal szerkeszti meg a kompozíció vázát. Ezt a rajzcsontvázat testesíti aztán formákkal, drapériával. Vörös és fekete krétarajzain, az ún. készrajzokon kulturált vonalvezetéssel csak azt adja, ami lényeges. Rajzainak mindegyike jellemzően szobrászi. A rajz kisszobron ölt plasztikai testet. IVagyszobor tervezésénél azonban szívesen elhagyja, mert a szoboralakítás élményét egyedül a nagyméretű szoborra koncentrálja. Kisméretű szobrainak túlnyomó részét alig illetheti a kisplasztika elnevezés. Minden tulajdonságuk: erejük, arányaik, térre kívánkozásuk nagyszoboréhoz hasonló. Nem véletlen, hogy mintázásuknál mindig felmerült az óhaj: jó lenne nagyban is felrakni! Kisfiguráinak legkisebbje, a tanagra méretű Törölköző nő is monumentum ígéretű, valamint a Pecázó fiú apró szobra, melynek témájára rajzaiban vissza-visszatér. Ujabb kézjegyét megint a temetőművészetben teszi le: 1940-ben Daróczy Pálné síremlékén a Kerepesi úti temetőijen. Zárt egyszerűségű finom átmenettel köti angyalfiguráját az osztottabb mintázása szárnyakhoz. Valami bujkáló játékosság járja át ezt a modern Nikét, melynek szépsége lenyűgöző. A lépő angyal nem transzcedens, elvont lény. Emberi, asszonyteremtmény. Fejét kissé oldalra hajtva, kíváncsisággal tekint az égre. A síremlékek művészi megoldása mindvégig foglalkoztatja. Uj művészi formájú, tiszta felépítésű monumentumokat szeretne a halottak emlékére emelni s a kertművészet bevonásával a városépítészethez hasonlóan rendezni el a halottak városát. Erről beszél a temetőművészetről szóló írása is. * Mélységes vonzalmat érez a legkülönfélébb anyagok iránt. Bronz, kő, fa, égetett cserép, szép formájú kavics jelentette számára az igazi értéket, az igazi kincset. A kő anyagának szeretetét, a vele való komponálás biztonságát, természetének mesteri ismeretét viselik magukon kőplasztikái. Közel egyidőre esik három kőszobrászi feladat megoldása. Megalkotásuk művészük sokrétűségét szemlélteti és azt is, hogy rokon feladatot sem old meg magát ismételve, modorosan. Az új budapesti Szervita emlékmű zártkörű pályázatát 1940-ben nyeri el. Ezzel kapcsolatos első elképzelése és javaslata az, hogy a régit rekonstruálják. A pályázati feltételek azonban úgy szólnak, hogy az új a réginek eredeti elgondolását megtartsa és az előképhez alkalmazkodjék. Mindez azért, mert az emlékmű a megszokott városkép legjellegzetesebb része és egyben a legrégibb építészeti emlék. Az emlékmű alsó szobrait hármas ritmusban állítja az entházisos oszlop köré. Az oszlop magasba törését a tetejére helyezett főfigura is segíti. Joachim, József, Anna — kezükben ék, vakolókanál és