Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. – Doroghyné Fehér Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2. szám. (MNG Budapest, 1974)

Szíj Béla: Orlai Petrich Soma művészi kibontakozásának évei

Ez utóbbit mint újabb fejlődési fokot tekintette, melybe a korábbi, ,.világirodalmilag utánzó"' fejlődési szakaszból (tehát a klasszikus vagy eszményi szakaszból) lépett át irodalmunk, s melyet majd az „igazi emberségi" vagy „realista szakasz" vált fel.

79 Számunkra ebből különösen fontos a „világirodalmilag utánzó" művészeti forma meghatározása. Ugyanis feltételeznünk kell, hogy amikor Pap Gábor megírta az Életképekben közölt és általunk oly sokszor említett tanulmányát, már ismerte Erdélyi elméletét. Tanulmányában éles különbséget tesz az egyéni alkotóművész és a másoló, tehát utánzó között. A másoló megjelölés alatt nemcsak Marastoni kisszerű, iskolás, gipszpéldányokat másoló növendékeit értette, hanem Marastoni akadémiájának idegen szellemét, egyetemes viszonylatbari „utánzó" és „elvont eszményiségre" törekvő alapállását is. Ez esetben viszont Orlaira és Marastonira tett megállapításait még kevésbé tarthatjuk fiatalos íiagyotmondásnak vagy szertelenségnek, amellyel Petőfit is annyit támadták (Toldy pl. „egész lázadásig terjedő igazságtalanság és szertelenség" hibáját rótta fel neki).

80 Ellenkezőleg, Pap Gábor álláspontjának filozófiai szinten is igazolható létjogosultságát kell látnunk. — Távolról sem volt akkor még kialakulva a „nemzeti képzőművészet" formája, de az igény, ill. a tendencia kezdett nagy körvonalakban kibontakozni. Ha még tisztázatlanul is, de lényegileg helyes úton sürgette Pap Gábor az előbbrejutást. És most Petőfit idézzük:

81 „a simaság mellett a darabosság is megjárja", s „tanácsosabb a nemzet minden érzelmeinek és élményeinek adni magok szerinti kifejezést, mint örökké 'szű, kebel, szent édeni, menny, üdv s még néhány szócskával vesződni", vagyis üres, öncélúvá vált „ideális dolgok" után sóvárogni. Nem akarjuk azt állítani, hogy azok, akik helytelenítették Orlai tartalmi és formai elképzeléseit, öncélúvá vált és fáradt „ideális dolgok" után sóvárogtak. Erről szó sincs. — Azt sem felejtjük, hogy maga Erdélyi későbbi tanulmányaiban éppen az általa oly határozottan akceptált „nemzeti-egyéni" irodalom számára ajánlott nagyon figyelembe veendő tanulságokat a klasszika eredményeiből.

82 — Végül tudjuk, hogy az irodalom más léptékkel mérendő, mint a nálánál jóval szerényebb fejlődési szinten álló képzőművészet. Mégis a felsorakoztatott ellentétes irodalmi (ill. filozófiai s esztétikai) normák tükrében kellett vizsgálnunk művészünket, s aktív irodalmárokat, valamint a művelődésügyeknek az állampolitikával szorosan összefonódó irodalmi képviselőjét kellett felvonultatnunk, mert úgy történt, hogy valóban az ellentétek harca befolyásolta Orlainak eddigi — alig 5—6 esztendőre visszatekintő — alkotó útját, s a befolyásoló erők közt legalább annyi irodalmár volt, mint amennyi képzőművész. Senki sem mentes kora szellemi, politikai áramlataitól, de ő feltétlenül a leginkább érintettek közül való volt. így áll előttünk Orlai Petrich Soma erényeivel és korlátaival művészi kibontakozásának éveiben. Mi inkább erényeit kerestük, de közvetve rámutattunk korlátaira is. Ez utóbbi mindenek előtt abban mutatkozott, hogy kevés képet festett. Igaz, amit viszont festett, abban olyan erőfeszítésre vállalkozott, amely meghaladta saját és akkor még egész hazai képzőművészetünk erejét. Az eredmény, különösen a formai megoldások milyensége új, és éppen ezért kiérleletlen volt. De így is nagyon rokonszenves korai törekvéseket mutat. Petőfiről készült portréi nemcsak a halhatatlan költő miatt, hanem formai megoldásaikat nézve is megbecsülést érdemelnek. Ugyanígy Petőfi szüleiről készült ceruzarajz portréi. Ha e két portréra, valamint későbbi korszakában készült Petőfi és Arany illusztrációira gondolunk, akkor sajnálnánk igazán, ha jelen viszonyaink közt adódna Orlai rajzkészségét lekicsinylő írásos vagy verbális megnyilvánulás. Nagyon rokonszenves számunkra II. Lajos holttestének feltalálása című történelmi festménye is. A tartalmi mondanivalóval teljesen egyetértünk. Ezenkívül félreérthetetlen kísérletet látunk benne arra a helyes felfogásra, hogy a romantikus történelmi kép egységes drámai akkord legyen, mely megmutatja, hogy a művész lobogó temperamentummal tudja átérezni az eszmei mondanivaló súlyát, és formai hatóeszközei segítségével meggyőző képi realitásban tudja tükrözni. (Későbbi korszakának nagy történelmi kompozícióin a részletek gondos hangsúlya a nemcsak „szabályos", hanem „kellemes formák" szerepe megnőtt, a drámaian értelmezett nagy festői egység szerepe pedig csökkent. Nyilván figyelembe vette és felhasználta a pártfogóitól kapott intenciókat.) Becses a nagy történelmi festmény azért is, mert a fejlődés igazolta. A későbbi generáció tagjai közül Székely Bertalan mint forráshoz fordult a képhez, amikor tíz év múlva újból megfestette e témát. — Orlai változatlanul hitt a történelmi festészetről formált korábbi elgondolásában, s amikor Székely műve nyilvánosság elé került, nem az aggályoskodók közé állt, akik a történelmi hűséget vitatták, nem is emlegetett plágiumot, noha a tőle nyert inspiráció kétségtelen volt. Nyílt örömmel üdvözölte a fiatalabb festőtársat, s megint csak saját esztétikai éleslátását és emberségét igazolva —- ugyanabban a lapban, amely őt korábban megtámadta — Székely mellett a következőket írta: „A művésztől a történet csak lényegére követelhet hűséget, de részleteiben, amennyiben az egyes mű széptani és drámai hatásának ártana, nem kötheti meg szabad alakítási jogát."

83 — Feltétel nélkül megadta Székely Bertalannak azt az elismerést, amelyet őtőle éppen sorsdöntő vállalkozása idején megtagadtak ellenségei és megvontak barátai. 1970 Szíj Béla