Pogány Ö. Gábor - Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1. szám. (MNG Budapest, 1970)

Radocsay Dénes: A magyar művészet Párizsban

A MAGYAR MŰVÉSZET PÁRIZSBAN Jó négy esztendeje visszatértek saját otthonukba — a különböző múzeumokba, gyűjteményekbe — az 19u(i nyarán Párizsban, majd Budapesten is bemutatott magyar kiállítás szép tárgyai. K nem túl nagy, de nem is jelentéktelen távlat révén eleven még a kiállításra való emlékezés, és a véleményalkotás is biztosabb már. Hasonló tárlat megrendezésére, amely a magyar művészet fejlődésének egészén — a honfoglalás korától máig — vezette volna el léitogatójéit, a Petit Palais-ban való bemutatkozásig nem került sor. Ezért is jelentőssé lett e rendezvény, de másfelől azért is, mert ez a folyamatos fejlődésmenetet nyújtó első áttekintés Párizsban vált láthatóvá. Ott, ahol sokrétűek és csiszoltak a múlt és jelen művészete iránti igények, ahol egy-egy hasonló tárlat mögött szinte magától tárul fel az európai művészetek széles távlatú horizontja. S kiállításunk sokféle műalkotásával, képeivel, szobraival, faragványaival, kódexeivel, miseruháival, ötvösműveivel, kerámiáival, érmeivel, grafikáival éppen az európai környezetbe való természetes illeszkedést kívánta szemléltetni. Ez a törekvés határozta meg belső szerkezetét olyképpen, hogy a műtárgyak rendjében nagyobb hangsúlyt kapjanak azok a korszakok, amelyeknek művészi arculatát sajátos, egyéni vonások is jellemzik, vagy azok, amelyek a legszorosabban kötődnek a korszerű európai áramlatokhoz. így alakult ki a kiállítás menetének nem egyenletes ritmusa, ezért jutottak az 1800 előtti művészet fejlődésének keretében nagyobb szerephez a honfoglalás-kor és a későgótikakorareneszánsz emlékei. Ezért képviselte a XIX—XX. század művészetét a festmények, a grafikai művek és az érmek kisebb csoportja. A XVIII. század végéig a kiállítás — a különböző művészeti ágakat egyaránt felsorakoztatva — széles keresztmetszetét nyújtotta művészetünk fejlődésének. A XIX. századtól azonban a vezető szerepet a festészet vette át, s a tárlat e második része eleve lemondott arról, hogy a festészet, szobrászat, grafika, iparművészet arányos felvonultatásával átfogó képet rajzoljon újabbkori művészetünk színes változatosságáról. >S bár a tárlat régebbi része arányos teljességre törekedett, mégis pontosabban és reálisabban is körvonalazhatta volna a XIX. század előtti fejlődésfolyamatot. A hon foglalás-kor emlék-csoportjának gazdag egésze után a román kort csupán kőfaragványok és bronzművek képviselték, a gótika és korareneszánsz termeiben nem domborodott ki eléggé a középkori magyar ötvösség nagy jelentősége, s a XV. század végi, XVI. század eleji kódexek mellett nem szemléltette más emlék a korábbi magyar miniatúra művészet kiváló kvalitásait. Szűkebbre fogott volt a kiállítás barokk része, több kép mellett három szobor s néhémy ötvösmű, fajansz edény, egyetlen textil utalt a különböző művészeti éigak továbbélésére, a fejlődés folyamatosséigára. E változó ritmuséi tárlat a részletkérdéseket vizsgáló művészettörténet számára természetesen ott szolgált több tanulsággal, ahol gazdagabban sorakoztak egymás mellett az egyidejű emlékek. Külön tanulmányt érdemelne a kiállítás népvándorláskori együttese, amely legszebb vereteinket fogva színes csokorba, több publikálatlan darabot is közszemlére tett. Kivételes alkalom volt a Magyarországon és Párizsban őrzött reneszánsz kódexeink, corvinéúnk ékes köteteit egymás mellett látni. A kiéillításnak köszönhette restaurálását a németlipcsei (Partizánska Lupca) szép Jézus születése tábla, amely az eddiginél joggal kívéinhatna több figyelmet; hasonlóképpen egy három női szentet éibrázoló, a XIV. század köztmérői származó malduri dombormű is (125. kép), amelynek stílusa a sziléziai oroszlános Madonnák köréhez vezet; majd az a két nagytótlaki (Selo) oltárszárny (120. kép), amely hihetően a bécsi festészet hatósugarában (Sehottenstift Mester) született, s amely a külső mezőin éibrázolt beírom magyar szent alakjéival, Szent Istvém, Szent László és Szent Imrével a magyar ikonográfia történetének is fontos emléke. Az előkelő környezetben is külön figyelmet kívánt a barkai (Borka) Szent Dorottya szobor — sikere osztatlannak bizonyult —, s a legszebb ötmösművekhez hasonlítható, ragyogó nagyváradi (Oradea Mare) misekannapár (127. kép). De a kiállítéis legjelentősebb „belső" eseményeként talán MS mester három müvének találkozása jegyezhető fel. A budapesti Vizitéieió és az esztergomi Kálvária között függött a lille-i múzeum Kirédyok imádása c. képe (128. kép). E közvetlen szomszédság a legszorosabb stílusrokonság bizonyító érveivel erősítette meg azt a már régen elhangzott, majd többször vitatott, vagy hallgatással mellőzött véleményt, amely szerint a lille-i festmény MS mesternek a Selmecbányái (Banskéi Stiavnica) tábláknál fiatalabb, sajátkezű alkotása. A kiállítás Párizsban is, Budapesten is jó ideje bezéirta kapuit. Azok a hullámok, amelyeket a két megnyitó vetett, lassan elcsöndesedtek, s az egykori friss élményekből józan tanulság szűrődött le. A külföldi látogatók és szakértők előtt tárlatunk híven teljesítette feladatát, jól szemléltette művészetünk arculatát, s lehetővé tette, hogy e művészet a jövőben valóban olyan szerephez jusson az európai