Pogány Ö. Gábor - Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1. szám. (MNG Budapest, 1970)

B. Supka Magdolna: Kohán György (1910—1966)

korábbi cirkuszi kellékeket éppen csak a félhomályban derengő, ódon tárgyakká álcázza. így azután regényes hangulat keletkezik, amelynek témája körülbelül ez lehetne: a kívémcsi műlovarnő fellopakodik a vidéki kastély padlására, hogy ott nagyasszony-ősök mezében billegesse magát, urizáljon bennük, mielőtt tovább indul vele és talmi pompájával a vándorcirkusz. Két kaszt találkozásának félszeg és megható jelenetei megrendelői kívánság nélkül, későbben is foglalkoztatják a művész képzeletét, mint az egy másik festményéből nyilvánvalóan kiderül. Tágas, pompás bútorzatú kastélyteremben egy mezítlábas, hosszúszoknyás, kontyos leányka, hatalmas asztalnál, félszeg ülésben apró levelet ír. A témát szóbelileg így jellemezte a művész: „a cseléd ko beszökött, amikor nem voltak otthon". A festményhez készült vázlat pedig egy végnélküli szakmai ülésen keletkezett, ahol a művész unalmában a gyorsírónőt rajzolgatta, elbeszélői szándék nélkül. Mégis a költői éltfogalmazásra való hajlaméira fogott szimatot az a megrendelő is, aki a festőeszközökkel sem rendelkező ifjút mecénási módon látta el minőségi vászonnal, festékkel, ecsetekkel, és aztán „Szerelmespár a Tiberis partján" témát adta hozzá. Festői miheztartás végett még azt a kívánságot, hogy „aztán nekem a fa legyen zöld, a kazal sárga, a föld barna — a maga látta színeket meg majd aztán használja, ha nagy mester lesz." Kohán erre barokk-mesteri hozzáállást tanúsított: valamiféle bronzvörös tónusba foglalta az egész látomást, és klasszicizáló hangvétellel, mint valami folyó-istennőt az előtérben hullamoztatta egy diisidomú, szőke, fekvő Vénusz alakját, aki mögött a földön ül, s egy szál virágot kínál egy zömök — távolról sem római, inkább magyaralföldi — legény, s a távoli alkony fénye két empire váza közé foglalja a jelenetet, a túlpartról pedig egy halvány templom tornya mellől magyar kolomp hangját vélhetnők hallani. . . A megrendelő orvos vitézül kivédte kollégáinak anatómiai kifogásait, amelyek a nőalak arányainak — persze szándékos — elrajzoltsága miatt, érték a képet. Egyidejűleg rendeltetett meg e festmény párjaként egy halászokat éibrázoló téma; nem szelíd horgász-jelenet keletkezett, hanem inkább valamiféle dühös életkép, azon óriás talpéi zömök izomemberek nevében, kik a bárkát a víz leié vontatják. Ugyanis az emberi erők nekirugaszkodását ez időben még kovácslegényként érzékelte

1 a datai festő, ez iréinyú tapasztalata és tisztelete végigkíséri életművének munkaéibrázohísait. Már ekkor látszik: Kohán egyre kevésbé élhet a „falufestészet" tereferélő zsánertémáival. A templomtér például nem a vasárnapi lányok ácsorgását juttatja eszébe; a napfényben egymással feleselgető folklór-színek, önmagukért éppúgy nem foglalkoztatják őt, mint az életben a felszínes beszélgetés, a lét végső kérdéseihez nem gyűrűző gondolatok. Ilyen értelemben is művészi profilja nyitányának tekinthetjük Éjszaka című templom-képét (103. kép). Éjszakák és hajnalok derengő fénye — hangulatilag a nappalok mindennapos születése és halála — indítja meg leginkább a piktor fantáziéijéit, a térnek és a színeknek más a lélegzése ilyenkor. Az ábrázolt templom a nappali valóságban kicsi, inkább kápolna. Arányai éjszaka bontakoznak ki; szinte földrelapítják a felnéző embert, volutái ekkor kecses kézzel, mint súlyos korsót emelik ég felé a tornyát. Ennek vállán a vörös telihold foszforeszkálva uralja az eget, igéz, s hív, hogy meginduljunk felé, mint alvajáró. Ezt az érzést szuggerálja még az a tény is, hogy e tájon igen erős, szinte lakatlan az éjszakai csend. Olyan erős, hogy tőle még a részeg ember is ráijed saját énekére, S hirtelen elnémul. Hajnali legények távolodó lépte oly keményen csattan a csendben, hogy a lányok búcsúzásról álmodnak tőle, s átsírják magukat a kismozdony ziháló, majd elcsukló hangjába, míg aztán távoli, fájdalmas füttyénél saját sikolyukra ébrednek. Ilyen itt az éjszakai csend. De már ekkor a hajnal füle óriéisivá nő: a duplahangii kakas árulást kukorékol, megszólalása jelentőssé válik, mivel a némaságot először ő töri meg, a gerlék izgatott morzéval üzennek a határba csalfa szeretőkről, hajnali haldoklásról meg születésekről. Macskalányok hazasompolyognak álszent ábrázattal, vissza se néznek a legényükre, s így nem látják, amint a törpeakác feje megreszket a tetőre lóduló testüktől, s azt sem látják, hogy az ágak közötti pókháló szeme az ilyen búcsii nélküli, rideg elszakadások miatt telik meg harmattal. Ilyenkor az alacsony házak mélyebben húzzák homlokukba tetőkalpagjukat, hiszen árnyékbavont ablakszemükkel mindent láttak, amiről hallgatni kell. Ezt teszi a művész is, míg hallgatását át nem írja képpé. E teremtő csend megszerzése földindulással kezdődött, amikor Kőbánnak fel kellett számolnia az imént jellemzett falusi idillt pályája érdekében. Ekkoriban készült fényképe lobogé) tekintetű, elszánt falusi legényt mutat, hatalmas vállai kétfelé dobják a karját a szék támlájára, fütyül a fényképészi beülésre. Vonásain az értelem és az akarat dominál: hogy érzésed is vannak, más nem árulja el, mint szemének parázslása. „Duhajnak" is nevezhetné őt egy olyanfaj ta higgadt életrajzíró, aki csak azt nézné, hogy boros hajnalokon menyecskéket szokott volt felébreszteni ablakzörgetéssel luoskoskéipexsztéiért ez a legény, de azt már nem, hogy cigányzene mellett táncot ropni s danázni nem szokott volt, hanem szikrázva szót váltani az élet és művészet fonákságairól: igen, marcona igazságokat farizeusok fejéhez vágni: igem. Szertelen indulatban, körülbelül így indult útnak Pest felé. Mit hagyott maga után az akkor még tunya mezővárosi, és a — chdgos parasztból tisztes iparossá lett — csaléuli véleményben ? Kételyt, aggályt, bizalmatlanságot — amelynek eloszlatására nem lehetett elegendő sem annak a megértő művelt asszonyságnak a véleménye, aki pedig már az ötéves rajzolót „zseninek" deklarálta —, sem a Budapestre zarándokolt fiatalember nehéz egzisztemciájéiról érkező hírek. De még az alkalmi-helyi művészetpártoló