Pogány Ö. Gábor - Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1. szám. (MNG Budapest, 1970)
Márffy Albin: Mefisztó a színre lép (Zichy Mihály)
sűrűségén és irányán épül fel. Akik valaha is rajzoltak, tudják, hogy mindez mennyi veszélyt rejt magában. Az esetlegesség zűrzavarra vezet, a modorosság pedig kiöli a rajz lelkét. Lehet elméletet felállítani a következeteseit párhuzamos — csak vastagságukban eltérő — vonalak szépségéről, az egymást kis szögben metsző vonalak sajátos ritmikájáról, a folttá sűrűsödő vonalhasábok sajátos technika járói, a különböző hígítéisú tusokkal rajzolt vonalak tónusértékéről. Tudjuk, hogy a művészi tollrajznak el kell térnie a réz- vagy acéllemezt karcoló tű hideg merevségétől, épp úgy mint a „festői" megoldást imitáló tömör folthatásoktól. De mindez csak „szürke elmélet", mely a művész kezétől függően lesz technikai formula, vagy a mondanivaló hű és művészi tolmácsolója. Zichy Mihály a tollrajznak vérbeli, minden modorosságtól mentes művésze. Ha a kiválasztott öt rajzot nézzük, látjuk, hogy hányféle tollrajztechnikával dolgozik. A rajzbeli megoldást és a technikát mindig az adott kép tartalmi követelményeinek veti alá. Csak egyben nem ismer megalkuvást: minden vonala külön él, kezdettől végig követhető. A rajzok világos tónusú, szürke papíron készültek. Ez lehetővé tette a művésznek, hogy egy-egy részleten fehér fedőfestékkel igen erős fényhatást érjen el. Ezzel a lehetőséggel azonban csak kivételesen él. A rajzok rendkívül finom, színes árnyalását általában a vonalak irétnyának és sűrűségének variálásával oldja meg. Az első kép abban tér el ettől, hogy az égbolt árnyalása nem rajzos, hanem hígított tussal finoman lavírozott. A látóhatár alján lebukó nap visszfényének pedig fedőfestékkel adott kimondottan világító fényhatást. Erre a rajzra általában a párhuzamos vonalritmus jellemző. A háttérben álló fát, a bokrot és a kuvasz alakjelt apró, nyugtalan vonalkákkal rajzolta meg. Eaust és Wagner alakján és árnyékán egymásra merőleges, vagy egymást rézsútosan metsző vonalakból alakítja a sötét foltot. A második, a harmadik és ötödik rajz vonaltechnikája sokkal szabadabb, könnyedebb, látszólag rendszertelenebb. A toll nyugtalan vibrálással száguld végig a papíron, de mindig öntörvénye szerint hangsúlyozva a vonalhatéist, sohasem sűrűsödve olyan folttá, amely gátolná minden egyes vonal követését, megfigyelését. A vonalvezetés színessége, látszólagos rapszodikussága különösen a háttér megformálásánál tűnik fel. A legszebb talán a második rajzon, amelyen nagyszerűen érzékelteti a félhomály és a kettős világítás atmoszféráját. A legbravúrosabb pedig a harmadik rajz megoldása. A tudós alakját, asztalát, székét és a terem kőpadlózatát határozott, szinte kemény vonalakkal rajzolta meg a művész, kihangsiilyozva a reális valóságot. Az óriás fenevaddá nőtt kutya ködgomolyagszerű alakját pedig izgatottságtól remegő vonalakkal formálta, ezzel is érzékeltetve a jelenet pattanásig feszült légkörét. De itt is megvan minden vonalnak a különleges jelentősége, rendeltetése. Éppen kusza összevisszaságukkal formálják plasztikussá a szörny háttérbe olvadó, ele attól mégis világosan megkülönböztethető alakját. A tudós pillantásától megbűvölt, megrettent kutya-kísértet tehetetlen dühvel fordítja el a fejét. Ez a mozdulat is növeli a rajz kifejezőerejét. A negyedik rajz nyugodtabb, lecsitult légkörét, a feszültség feloldódását a többségükben vízszintes irányú vonalak jelzik. A vonaltechnikának ez a hirtelen átváltása bizonyítja, hogy mennyire tudatosan rendeli alél a művész a rajzi megoldást az ábrázolás követelményeinek. íme, az ötödik rajzon a száguldó toll ismét nyugtalanabbul vibrál; itt nincs párhuzamos, vagy egymást ritmikusan metsző vonalvezetés. A technikai megoldás is érzékelteti, hogy amit hitünk, az nem befejezése, lezáxása a történésnek, hanem kezdete, mint már említettük, ezzel a jelenettel indul a tulajdonképpeni drámai cselekmény! Ahogy a legjobb fordítás is legfeljebb sejteti, milyen lehet valójában Goethe írásművészete: szóképekben, szókincsben gazdag nyelvezete, úgy a rajzok elemzése is csak halványan érzékeltetheti az illusztrációk kifejezőerejét, szépségét, az irodalmi művet kiegészítő értékét. A rajzok önmagukról, önmagukért beszélnek. Az elemzés csupán azt próbálta megközelíteni és közvetíteni, hogy Zichy Mihály rajzai milyen tudatos művészi eszközökkel adnak szemléletes magyarázatot Goethe művéhez, amelyben oly gyakran fonódik egymásba valóséig és látomás, realitás és misztikum. M ár fj y Albin
