Pogány Ö. Gábor - Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1. szám. (MNG Budapest, 1970)

Márffy Albin: Mefisztó a színre lép (Zichy Mihály)

„. . . Megérdemelné mindéképpen kegyed, diákjaid közt, jó diéik lehet " Faust felzaklatott lelkiállapota és Wagner egykedvű nyugalma erős ellentétben áll egymással Ezt tükrözi az első rajz mozgalmassága, ezt hangséüyozza a megvilágítás is. A nap már lebukott a látóhatár peremén, csak izzó visszfénye látszik. A fény úgy esik, hogy Faust és Wagner alakja hosszú árnyékot vet. A sejtelmesen meredő várra leereszkedett az alkonyi szürkület. A rajz bal oldali széle felől szökdelve, lapulva közeledik az uszkár. Mozdulatán, egész testtartásán látszik, hogy nagy kört ír le futtában. Ez a körözés, melyet a táj lankáinak vonala is követ, kelti Faustban azt a benyomást, hogy az eb: géizsba köti lábaikat. A rohanó kutya felveri a port az éiton. A lebukó nap rőt fénnyel világítja meg a porfelhőt. Ezt látja Faust képzelete Lángcsóvának. A rajz tehát reális magyarázatát adja Faust látoméisának. Megmagyaréizza, vizuálisan érzékelteti a szöveget és ezért annak nem egyszerűen kísérője, hanem egyenértékű társa. Azt is megértjük, hogy Faust megrettenése nem alaptalan. A kutya testtartásában, mozgásában, lapuló sündörgésében van valami félelmetes. Épp úgy lehet támadó vad, mint gazdája nyomát kereső, megrémült eb. A rajz ezt a kétféle lehetőséget tükrözi Faust és Wagner testtartásában, arckifejezésében is. Faust jobbkarjának rándulásszerű mozdulatával mutat a körözve közeledő, lapuló és mégis fenyegető kutyára. Mozdulatlanul áll, de testtartásában félelem vibrál. Bal karját nem véletlenül nyiijtja Wagner felé : mozdulata önkéntelenül is segélytkérő, biztonságot kereső. A merev nyaktartás is riadtságot fejez ki. Haragosan hiizza össze szemöldökét, azonban szemei határozottan félelmet árulnak el. Arcával a kutya félé fordul, de Wagner felé pillant, hogy kikerüljön a bűvös kör hatása alól A félig nyitott száj is a megdöbbenés kifejezője. Mennyire más Wagner nyugodt, figyelő testtartása. Kezében letört ágat tart ugyan, hogy ha a kóbor kutya támadna, elkergesse. De, míg Faust izgatottan mondja: — „Szűkül a kör, már ideért!" — Wagnerben é>ppen a kutya közeledte kelt biztonságérzetet. Néhány szó a rajz képszerkesztéséről. A kutya hátsó lábát és a város tornyát összekötő képzeletbeli egyenes átlósan metszi, két háromszögre osztja a képteret. A cselekmény az alsó háromszögben játszódik le. Az alsó háromszögön belül egy kisebb háromszögszerkezet is látható. Ennek csúcsa F'aust sapkája, egyik éle a Fausttól bal oldalon álló bokor mentén halad lefelé, a másik pedig — ugyancsak a sapkától kiindulva — Wagner hajlott hátát és a kezében tartott vessző végét súrolva ér el a mögötte álló facsonkhoz. A háromszög alsó széle hőseink lábai alatt húzódik. Ezt öleli körül az a „mágikus kör", melyet a keringő uszkár pályája ír Faust és Wagner lába köré. Faust és Wagner sötéttónusú — a lebukó napfénytől csak helyenként megvilágított — alakja a kép függőleges középtengelyétől jobbra helyezkedik el. A kompozíció egyensúlyát a függőteges tengelytől balra Litható bokor, a szaladó kutya és a háttérben álló hatalmas fa — halványabb tónuséi, de nagyon mozgalmas — tömege adja. A néző szeme minduntalan a látóhatár alján húzódé) világos foltra, a lebukó nap visszfényére terelődik, és innen jut el hőseink alakjára. A dráma következő jelenetében Faust belép dolgozószobájába (72. kép). Nyomon követi őt az uszkár is. Faust az előbbi babonás borzongás után kissé megnyugodva elmélkedik: — „Otthagytam az erdőt, a rétet; már éj ül rajta feketén, s tőle szent borzongéissal ébred lelkem mélyem a jobbik én. Vad vágyaim mind szenderegnek, nagy szertelenségem pihen; helyükbe emberszeretet meg Istenvéirás kél hirtelen." — De a nyugodt elmélkedés nem tart sokéiig. Egyre jobban zavarja az uszkár vinnyogása, félelmetes üvöltő hangja. A dráma mesterien érzékeitcdi az elmélkedni vágyó tudós, és az egyre ingerültebb, türelmetlenebb férfi belső viharát: a következő drámai események baljós előszelét. Ezt a konfliktust ragadja meg a második rajz, kihangsúlyozva a növekvő feszültséget. Faust ott ül dolgozóasztalánál. Jobb kezét hatalmas könyvön nyugtatja, kezében lúdtoll. Fejét és felsőtestét hátrafelé fordítja, kicsit lehajló feje és visszabillenő szakálla jól érzékelteti a mozdulat hirtelenségét. Bal karját a szék karfáján nyugtatja, látszólag úgy, mintha nyugodtan dolgoznék. De mégsem! A karfát görcsösen markoló ujjak már jelzik Faust ingerültségét. Jobb lábát maga alét húzza, bal hiba azonban már olyan súlyponti helyzetben van, hogy képes legyen hirtelen felugrani. Akkora lendület van az egész mozdulatsorban, amelyet csak heves indulat válthatott ki az agg tudósból. Nincs a rajzon széles gesztus, de az alak egyetlen porcikája sincs statikus állapotban. A lúdtollat tartó kéz is, mintha felemelkednék: szinte súlytalanul nyugszik a könyvön. Még a házikabát ráncai is a mozdulat irányéit követik, a mozdulat hevességét hangsúlyozzák. Faust eleinte csendes szóval inti a kutyát: — „Nyughass, te pudli! Fel s alá ne futkoss! Mit szagléiszod mind a küszöböt? Kályha mögé húzódj, be a suthoz, jó párnám meg se köszönöd?" — „Pudli, ne morogj! A lelkemben kiáltó, szent zengzetekhez az állat hangja hogy is lehetne méltó?"