Korner Éva - Gellért Andor szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 5. szám (Budapest, 1965)

Szabó Júlia: Derkovits Gyula önarcképei

készül — gondoljunk az asztalosmesterségét büszkén hangoztató Bútorkészítőre,

24 a mesterien karakteres Hunyorítóra,

25 a halk líraiságú Rézkarcolóra.

28 Derkovits lírájának egyre inkább uralkodó hangvétele csodálatosan finom alkotásokat eredményez, de mindezek elismerése mellett egyik műhely-önarckép sem éri el a feszültségnek és nagylélegzetű mondanivalónak azt a fokát, amit a Téli nap elért. Az utolsó évek elmélyült pszichologizáló önarcképei között a legszebb az 1934-es.

27 Nincs más tárgy a képen, mint a felnagyított, minden rezdülést érzékenyen kifejező fej. 1934 — az anyaképek csodálatos költeményeinek korszaka. A festő önmagát is mintegy látomásszerűen felnagyítva látja. Derkovitsné Mi ketten című könyvében említi, hogy férje 1934 tavaszán egyik sétájukkor egy víztükör fölé hajolt, a vízben látta ezer apró hullámból önarcképét. Ennek az élménynek átérzése és felhasználása nemcsak az 1934-es önarckép keletkezéséhez vezetett, de mintegy jelképezi az egész önarcképciklus mindig új képpé és mondanivalóvá alakuló világát. Mert nemcsak nyilvánvaló önarcképeit gyűjthetjük össze, a rejtett, vagy félig rejtett önarcképek száma még ennél is nagyobb és teljes egészében föl sem mérhető. Kompozícióiba számtalanszor beleépíti saját arcát. A húszas óvok elejének monumentális kompozíciója az Utolsó vacsora

28 ( 26. kép). Az 1922-es Belvedere-beli kiállításon is ez aratta a legnagyobb sikert. A napilapok kritikusain kívül Bálint Györgytől

28 Kállai Ernőig

30 csaknem minden jelentős művészeti író felfigyelt rá. Az interpretálások különbözők. Bálint így ír róla: „Az asztalt munkások ülték körül. Mély, keserű szomorúság áradt ebből a festményből, az alakok olyanok voltak, mint egy levert felkelés megalázott hősei."

31 Kállai az Utolsó vacsora bibliai jelenetének modern megfogalmazását látja benne, megtört, szomorú embereket, akik egymástól búcsúznak a szelíd és szomorú alkonyi tájban, és valami krisztusi szeretet-gondolat fogja összo egyéniségüket.

32 Hasonló gondolat alapján változtatta át az első kiállításon a rendezőség a kép címét Úrvacsorára, noha az alakok száma csak öt, és sem az utolsó, sem az emmausi vacsorához nem megfelelő. Derkovits Gyuláné könyve

33 szerint a cím változtatása ellen Derkovits tiltakozott. A könyv megállapítja: Derkovits „témáját családi emlékekből merítette. Régi vasárnap estéken ülték körül testvéreivel együtt az asztalt, a vacsora közben nagy és termékeny viták folytak."

34 Vizsgáljuk meg a képet. Az előtérben rálátásban ábrázolt asztal körül öt alak látható. Négyen gondolatokba merülve ülnek, az ötödik szemben áll a nézővel, egyik kezét magyarázó mozdulattal felemeli, a másikat az asztalra ejti. A jobb oldali első alak rajzlapra rajzolgat, a melletti! ülő mindkét kezével egy könyvre támaszkodik, bal oldalon az egyik összefonja a mellén a karjait, a másik önkéntelenül a beszélő mozdulatát ismétli. Az öt férfi körülbelül egyenlő korú, alakban is, arcban is nagyon hasonló egymáshoz. mindnyájan az érett férfióvekben vannak. Az asztal szabad természeti környezetben áll, a háttérben fák ós dombra épített városka házainak körvonalai bontakoznak ki. Az alkonyi napfény bal oldalról érkező nyalábja világítja meg az alakokat. Mint ezt Kállai Ernő is megállapította, a kompozíció szigorú szimmetriája és konstruktív felépítése a reneszánsz kompozíciós elvek és a Cézanne-i konstruktivitás ötvözete s a kubizmus problémáinak határait is súrolja.

35 Ikonográfiái ellentmondásait azonban igen nehéz tisztázni. Elképzelhető, hogy az inspiráló gondolat a régi szombathelyi vacsora emléke, tie a megalkotás során több jel arra mutat, hogy Derkovits nem ragaszkodott szigorúan a gondolathoz. Az asztal körül öten vannak — Derkovitsóknál pedig csak négy fiú volt —, felmerülhet, hogy az ötödik az apa alakja, de egyik sem mutat olyan életkori különbséget, hogy rá lehetne mondani: ő az. Vagy csak a szimmetria kodvóórt festette az ötödik alakot ? Megállapítható, hogy az egész ábrázolás mentes minden visszaemlékezéstől, lággyá váló líraiságtól, az alakok nem emlékeztetnek a szombathelyi vitatkozó kamaszokra, hanem olyanok, mint súlyos kérdésekről tanácskozó óriások. Bálint azt írja róluk: munkásalakok. Mi még azt tehetnénk hozzá: gondolattal terhes csendjükben, szellemi koncentrációjukban és még attribútumaikban is — a ceruzában, a könyvben —, lényük intellektuális oldala dominál. Az egyik jobb oldali alakban szinte a Három nemzedék munkásának elődjót fedezhetjük fel. Ha közelebbről megfigyeljük az arcokat, észrevehetjük, hogy a rendkívül hasonló öt arc mind Derkovits-önarckóp. A bal oldali első a szakállas önarckép változata, a másik négy pedig az 1921-os rézkarc önarckép különböző nézetekben való megjelenése. Derkovits az Utolsó vacsora kiinduló pontjánál a testvéreire való visszaemlékezésében voltaképpen sajátmagát sokszorozza meg. Miért van szükség az Utolsó vacsorában az elrejtőzésre? Ugyanazért, amiért a Három nemzedék munkásalakja is csak emlékeztet Derkovits vonásaira, de nem azonosul vele. Derkovits többet akar sűríteni ezekbe az alakokba, többet, mint sajátmaga. Bálint azt írja az Utolsó vacsora alakjairól, „Olyanok, mint egy levert felkelés megalázott hősei." Nem kétséges, hogy ezzel a Tanácsköztársaságra céloz. Ilyen értelemben az Utolsó vacsora a Tanácsköztársaság szétszéledő és újonnan alakuló szellemi irányítóinak, a politikusoknak, íróknak, művészeknek allegóriája. A fiatal és az érett Derkovits alkotásmódjának különbözősége is lemérhető az Utolsó vacsora és a Három nemzedék párhuzamán. Az Utolsó vacsorán a festő misztikus sejtelmességbe öltözteti az alakokat, a Három nemzedék olvasó munkása végtelenül egyszerű ós világos szimbólum. Minden erőltetettsóg nélkül jön létre az általános jelentésű alakba rejtőzés, a típus önmagával való kifejezése. Életművének kiemelkedő alkotásában, az 1514. sorozatban is több önarckép motívumot fedezhetünk fel. Sőt valószínűnek látszik, hogy a dolgozatunkban tárgyalt, a Szöllő-