dr. D. Fehér Zsuzsa -Párdányi klára szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 3. szám (Budapest, 1961)

A. Tyihomirov: Rombauer Oroszországban

nyen, lélektelen iparosmunkával festi meg az egyenruha paszományát és gombjait, teljesen figyelmen kívül hagyva az összhatást. És majdnem ugyanabban az időben más munkáinál (főleg „önmaga számára" készített műveiben) igen magas művészi színvonalra képes felemelkedni. Ez a megállapítás érvényes Rombauer számos olyan művére is, amelyet oroszországi tartózkodása kezdetén (1806—1808-ban) alkotott. Fentebb említett három munkájának őrzési helye nem ismeretes ugyan, azonban nemrégen felfedeztük Rombauernek egy másik, 1806-ban festett portréját. Leningrádban, a Tudományos Akadémia Irodalmi Intézetének Múzeumában (a Puskin Házban) található Vaszilij Szemenovics Hvosztov arcképét (4. kép). Hvosztov később szenátor lett és Rombauer után nyolc évvel nem más, mint Oreszt Kiprenszkij festette meg arcképét (mellesleg szólva Kiprenszkij egyidős volt Rombauerrel — mindkettő 1782-ben született). Emlékiratában F. F. Vigel sokkal inkább negatív, mint pozitív jellemzést ad erről az egyáltalán nem középszerű hivatalnokról. Rövid katonai szolgálat után V. Sz. Hvosztov tomszki kormányzó lett, s ebben a minőségben eredményes működést fejtett ki az áttelepítésekkel kapcsolatban. Egy feljelentés következtében törvényszék elé állították és eltávolították hivatalából, de valamivel későbben, M. M. Szperanszkij közbenjárásának eredményekónt, felmentették a vád alól. Több évet töltött Konstantinápolyban a követség tagjaként, s egész sor tanulmányt hagyott hátra — szibériai tájak és nemzetiségek leírásait. Amikor Rombauer lefestette, már 50 éves volt (a képen koránál valamivel fiatalabbnak látszik). A mellkép köré a művész ovális keretet festett. A háttér fülkeszerű, sötétebb a széleken és világosabb ott, ahol a művész az ábrázolt alak árnyékolt körvonalait akarja kiemelni. A festői feladatok megoldása oléggé igénytelen, majdnem sablonos. A művész hasonlóságra törekszik, s a jellemet pozitív oldaláról igyekszik megmutatni, minden különösebb kiemelés nélkül. A modellálás eléggé erőtlen, a „legbeszédesebb" a sűrű fekete szemöldök alatt a sötét szem és a kissé érzéki száj; festői érzék nyilvánul meg a haj kezelésében. Magától értetődik, hogy ez a portré, mely az iparosmunka határát súrolja, nem hasonlítható össze Kiprenszkij 1814-ben festett nagyhatású képével. A művész veleszületett tehetsége mégis megnyilatkozik oly módon, hogy meglátja a lényeges vonásokat modelljében, aki — a portré alapján ítélve — évei ellenére is megőrizte vonzó, közvetlen elevenségét. Hvosztov portréjához igen hasonló jellegűek Rombauernek egy nemesi család tagjairól festett képei, amelyeket az Eremitagehoz tartozó Puskin Múzeumban őriznek. Itt a Pescsurov családról készített öt arcképére gondolunk. Művészi kvalitásukat illetően ezek sem kiemelkedő művek, inkább iparosmunkák, rendeltetésük és szerepük körülbelül az volt, mint ma a fényképeknek. A mindennapi életnek ezek a dokumentumai ikonográfiái szempontból mégis kétségtelenül érdekesek. Noha a puskini kor életének egyáltalán nem pozitív részleteire utalnak, nem mint a hősi elődök „családi régiségeit" őrzik ezeket a festményeket múzeumainkban. A Pescsurovok neve inkább azzal a kissé visszautasító szereppel kapcsolatban maradt fenn, amelyet Alekszej Nyikityin Pescsurov, a nemesség opocsi vezetője játszott A. Sz. Puskin második száműzetésének éveiben, 1824—1826-ban Mihajlovszkojeban, ahol őt bízták meg a költő ellenőrzésével. Azonkívül a Pescsurovok azért is tarthatnak számot érdeklődésünkre, mert a pszkovi nemeseknek ahhoz a földesúri világához tartoztak, amelyben Puskin megfigyelései egy részét „Jevgenyij Anyegin"-jéhez összegyűjtötte. A múlt század embereinek véleménye szerint A. N. Pescsurov „eléggé elnézően" gyakorolt felügyeletet Puskin felett, mert rendőri hivatását teljesítve is a saját köréhez tartozó embert látta benne. Puskin száműzetésének éveiben is több ízben járt a Pescsurovok birtokán, Ljamovóban, mely „szomszédos Mihajlovszkojeval" (1825 VIII. 17-én kelt levél utal erre). Többek között 1825 szeptemberében is, abból az alkalomból, hogy M. Gorcsakov megérkezett Londonból, Puskin ellátogatott a Pescsurov családhoz és részleteket olvasott fel a Borisz Godunovból (L. Grosszmann: „Puskin", Moszkva, 1939. 333—336. old.).

19 Természetesen ez a család és barátaik nem voltak a „szalon-arisztokrácia" képviselői — Karamazin kifejezésével élve („az ördög tudja, hogyan nevezzük ezt a népséget"). Azonban a spionkodás Puskint sokszor felbőszítette, s közte és apja között a legélesebb, s a legveszélyesebb következményekkel járó összeütközések egyikét idézte elő. Zsukovszkijhoz intézett, 1824 október 31-én kelt levelében Puskin a következőket írja: „Pescsurov, akit felügyelőmnek neveztek ki, olyan szemérmetlen volt, hogy felajánlotta apámnak, vállalja magára leveleim felbontását, egyszóval, hogy kémkedjen utánam". Az apjával való összeütközés a költő számára súlyos következményekkel járhatott volna, azonban az ügyet elsimították.

20 A. N. Pescsurovval szemben Puskin nyilvánvalóan higgadtabban viselkedett. Egy Pescsurov lány volt a felesége Puskin egyik líceumi évfolyamtársának, V. N. Palcsikovnak. A Puskin irodalomban (Puskin és kortársai, II. köt. 357. old.)

21 említést találunk arra vonatkozóan, hogy a Palcsikov név hasonló hangzású a költő által kitalált, szatirikus értelmű Mizincsikov névvel, mely Anyegin IV. fejezetének 37., 38., kéziratban megmaradt kiegészítő strófáiban fordul elő. A szomszédok megbírálják Anyegin különös öltözékét: „Mellét orosz ing-blúz borítja. Selyem sált hord az öv helyén, Tatáros, bő armjak-ja nyitva, fehér ernyős sapka fején. Bosszantja furcsa öltözéke S ízlésének könnyelműsége A pszkovi dámát, Durinát, S ilyen szeszélyt sértődve lát Mizincsikov". . . (Aprily Lajos fordítása). A Pescsurov név mégegyszer kapcsolatba került Puskin