dr. D. Fehér Zsuzsa - Kabay Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 2. szám (Budapest, 1960)

Jeszenszky Sándor: Szinyei Majálisa

szetében ez a harmonikus életkedv hamisítatlanul tükröződik... A szíriek, amelyekkel ezt a boldogító hatást teremti Szinyei, épp oly távol állanak a sötét aszfaltos tónustól, amelyek müncheni iskolában voltak divatosak, mint amilyen távol állanak a pleinairizmus szárazon világos színeitől. Nincs azokon a képeken semmiféle iskolaszerűség. Felfogásában távol áll Szinyei a múlt század második felében annyira erőszakolt realizmustól is, ámbár a legnaívabb őszinteséggel követi a természet legbensőbb megnyilatkozásait. . . Művészünk a magyar művészet históriájában élni fog, de nem úgy mint sok más, aki szintén megmaradt, — őt korszakhoz nem fűzi művészete. Megeshetik, hogy a késő utókor egy-egy műértője tanácstalanul áll majd a Szinyei művekkel szemben, ha azoknak — a magyar művészet fejlődésének során — dátumait keresgéli. Annyira nincs kötve Szinyei művészete valamely időponthoz. 0 csak eggyel függ össze : és az az örökké változatlan." Szinyei és Böcklin viszonyával részletesen foglalkozik Ernst Lajos a Nemzeti Szalonban rendezett gyűjteményes kiállítás katalógusában, és többek között a következőket mondja : ,,IIa különösen a 70-cs évekből való arcképüket nézzük, azt hisszük, hogy Böcklin ós Szinyei fivérek. Egyforma hatalmas termet, széles vállakon nyugvó komoly fej külsőleg is nagyon hasonlóvá tették egymáshoz e két művészt, olyannyira, hogy akik őket Münchenben gyakran együtt látták, meg voltak arról győződve, hogy testvérek. . . (Gergely István visszaemlékezéseiben elmondja, hogy mikor 1910-ben Münchenben 37 év után Max Gabriel újra találkozott Szinyeivel, Max egészen megzavarodott, mert az első pillanatban azt hitte, hogy a kilenc év előtt meghalt Böcklin lép eléje. . .) Böcklin Baselhan született, szegénysorsú szülőktől. Ügy a város, mint a vidék lakói kivétel nélkül szorgalmas, egyszerű polgáremberek, csekély lelkivilággal, de annál több vallásos szcntimentalizmussal. Ott mindenki a kenyerét keresi, a garast hajszolja és legnagyobb ambíciójuk az, hogy őket városuk lakói jóravaló és józan kereskedő-embereknek tartsák. Ebben leli főképp magyarázatát az, hogy Böcklin annyira tudott lelkesedni a régiek szabad és érzéki életéért, mert azok, akikkel a sors mostohán bánik, lélekben mindég egy új világot keresnek, vagy visszavágyódnak az elmúlt időkbe, ahol nézetük szerintminden jó és szép volt. Ilyen volt Böcklin is. Ellentét e tekintetben Szinyei Merse Pál, aki gyermekkorában az atyai háznál megszokta a jólétet, látta és megismerte az életnek szebbik és kellemes oldalát, és így nem is igen érezhette az elmúlt idők vagy egy új, szebb világ szükségét. így született meg lelkében és vásznán egyik legszebb és legjellemzőbb műve a „Majális", mely vidám mulatozó társaságot ábrázol, amilyen jelenetet ő azon körben, melyben nevelkedett és élt, számtalanszor láthatott és végigélvezhetett. Ezt a képet 1873-ban festette, vagyis azon időben, midőn Böcklinnel a legjobb barátságban élt, és leginkább állott Böcklin hatása alatt. A közös vonások dacára az a különbség a két kiváló művész között, hogy Szinyei képeinek tárgyát a jelenből meríti és visszaadja ecsetjével azokat a szép napokat és kellemes órákat, amelyeknek ő maga is részese volt, míg Böcklin, aki korának embereitől reá nézve csak kellemetlent ós rútat tapasztalhatott, művészlelke elő-képzelte a rég letűnt világot, de ebben a keretben sem a régiek isteneit és embereit örökíti meg, hanem képeinek tárgyát a képzeletbeli faunok, pánok, nimfák, erdei magányok és vizek tündérei képezik. . . Az 1905. évi kollektív kiállítás után mondhatjuk, hogy Szinyei valóban beérkezett, A közönség csodálkozott, miként lehetett az, hogy ezek a képek valamikor nem tetszettek. A sajtókritikák néha ingerült felhábodás hangján méltatlankodtak a húsz évi mellőzésért, szidták a tehetségtelen klikk uralmát, a vaskalapos bírálókat, s főleg Keleti Gusztávot vették célba. Feltűnő azonban, hogy a kritikusok többsége elsőséget ad az újabb sárosi tájképeknek, a Hinta, Huhaszárítás, a Tourbillon, meg a Lilaruhás nő is elkerüli a többség figyelmét. Azok pedig, akik ezeket megemlítik, csupán az impresszionizmus első termékét látják bennük, bár e képek csak vázlatosságuknál fogva voltak a szó szoros értelmében impresszionisták. A Majális méltatásában a millenniumi felfedezés óta újabb, lényegbe vágó megállapításokat nem találunk, kivéve Malonyay Dezsőét, kinek a Majálisról írott sorai megegyeznek az azóta több évtizeden át kikristályosodott véleménynyel, hogy tudniillik a kép legfőbb értéke az életöröm páratlanul őszinte kifejezése, és felette áll minden izmusnak, kornak, divatnak, mert örökévérnyű alkotás. Valóban igaza van Malonyaynak, mert Szinyei átvette a kompozíciót az akademizmustól annak minden szabályossága nélkül, megfestette a napsütést, a plein-airizmus formafelbontása nélkül, és megrögzített egy hangulatot, egy benyomást az impresszionizmus felületessége és vázlatossága nélkül. Szóval mindennek az előnyét érvényesítette azok egyoldalúsága és hátránya nélkül. Az első összefoglaló munka, mely Szinyei művészetét beilleszti a modern művészet fejlődésébe Lyka Károly : A képírás újabb irányai című könyve, mely 1906-ban jelent meg. Többek között a következőket mondja : „Szinyei Merse Pál a legbensőbb természettanulmányok után jutott cl oda, ahol Manet és Böcklin fáradoztak. Az ő témája a szín. Míg Manet fáradságosan küzdött a silhuette-hatások, a szín tisztaságának keresésével, Szinyei könnyen s gyorsan túljárt ezen is, és Böcklin tői függetlenül, sőt ezt befolyásolva jut a szín intenzív tüzének megfestéséig."