dr. D. Fehér Zsuzsa - Kabay Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 2. szám (Budapest, 1960)

Jeszenszky Sándor: Szinyei Majálisa

festettem 1872. júliustól 1873. márciusig. A kép nem ábrázol sem bizonyos vidéket, sem megtörtént eseményt, az alakokhoz ugyan nagyobb lészt ismerőseim ültek, sőt a hasonfekvő alakban magamat ábrázoltam, mindamellett nem tartom lényegesnek s szükségesnek a kép interpretációjára nézve ezek névszerinti felsorolását, mert képem nem akar mást ábrázolni, mint amit világosan kifejtettem : egy szép tavaszi napot melyet a városból kirándult víg társaság élvez. Ezért címeztem egyszerűen majálisnak." (A kiemelt szavak Szinyeitől erednek). A képnek a festők között sikere volt, Böcklin, Lenbach, Spitzweg, Max Gabriel, Benczúr dicsérték ; mint elsőrangú kolorista! emlegették, csak Leibi kifogásolta, hogy Szinyei lazurokat használt. Március végén kiállította a Kunstvereinben, április 2-án írja atyjának : „Valahára bevégeztem képemet, pár nap óta ki van állítva., sörömmel mondhatom, hogy az itteni publikum lármát üt vele, sokat bcs; élnek róla, dühösen gyalázzák és dicsérik, minden oldalról gratulálnak, bár ennek örülök, de azért mindez el nem vakít, mert ismerem a, publikumot ós szeszélyeit s ismerem saját értékemet és tudom, hogy sok munka és komoly tanulmány vár még reám, ha némi elégedettséggel akarok éle t cm re v isszatek inteni. ' ' Az első kritika a. Majálisról a Zeilschrift für bildende Kunst Beiblatt

í-jának 1873. április 25. számában jelent meg, mely szószerint a következő : „Szinyei Landpartie képe előtt a kritika, ha nem akar szatírát írni, teljesen tanácstalanul áll. Ha a kép nem volna a modem naturalizmus egyik láncszeme, akkor el lehetne hallgatni. De ahol elvről van szó, ott még ha elítélő is az ítélet, de nyilatkozni kell. A kép nem írható le úgy, hogy az olvasó világos képed nyerjen róla. Nincs szó, mely a szemet bántó, rikító színeknek megfelelne. Vegyük a, legmérgesebb sárgás zöldet a réthez, a legimpertinensebb kéket az aetherhez, a legélesebb barnássárgát a férfi ruhához, mellette egy formátlan pacát (klecks) fehér és rózsaszínű piros színekből, akkor körülbelül fogalmunk lehet a „Landpartie"-ról. Hogy a festőnek, az amit mi pedánsok kompozíciónak nevezünk nein csinál nehézséget, magától értetődő. Ahogy a férfiak és nők a fűbe le szoktak ülni, ugyanolyan nyersen odafestette őket, Mondjunk még többet ! ?" E kritika megjelenésekor Szinyei még Münchenben volt és bizonyára olvasta, de az annyira elfogult írás nem keseríthette el, mikor barátai és az általa oly nagyrabeesü 11 Böcklin dicsérték. Sikerének derűjét fokozta, hogy akkor jegyezte

1 ed magát a s/ép Probstner Zsófiával, és boldog örömmel készülődött haza. A Majálist elküldte a bécsi világkiállításra, Piloty kívánsága volt, hogy volt tanítványai vele együtt, a müncheni teremben állítsanak ki. De a Majális tévedésből a magyar osztályra került, melynek rendezése közben kapta a második kritikát : A Pesti Napló á-\--é jelű bécsi tudósítója a magyar osztályról a következőket írta : „Bizony ott még nagy a zűrzavar — a buzgó Tclcpynk dacára is — ki ernyed ctlenül s nagy tapintattal jelöli ki a festmények illő pontjait. Vannak ott kitűnő képek, egy-kettő hivatva van nagy feltűnést kelteni. Ezek közül különösen kettőt említünk : Munkácsy „Éji őrjáratát" és Szinyei „Majálisát". Szinyei képén a kolorit meglepő : csupa tűz, etsupa élet, Zumbusch szerint — kivel együtt volt szerencsém a képet nézni — „a lángész vakmerősége

1 hullámzik rajta át". Kár, hogy a feldolgozott tárgy rémítőcn prózai. Modern pantalónban, zubbonyban, felöltőben mulatozó emberek ! Egy modern majális! Lehet-e köznapibb anyag a világon? Ha, Szinyei nagyszerű színeihez méltóbb szöveget ád, ma több cliance-a lehetne arra, hogy versenytársait legyőzze. O még fiatalember s Münchenben a jeles Wagner- tanítványa." Abban az időben sem Manet, sem Monet, a Zumbuschónál elismerőbb kritikát még nem kapott. Közben a müncheniek reklamálták a Majálist és elvitték a magyar osztályról, hol bizonyára jobb helyet kapott volna-, mert a müncheniek a második sorba, oly magasra akasztották, hogy nem hatott. Szinyei két héttel a megnyitás után érkezett Bécsbe, és meglátván képét ily előnytelen helyen, hirtelen haragjában viszsza vonta és vissza is kapta, mert a kiállítás vezetősége is méltatlannak találta ezt az elhelyezést. Huszonhárom év ved később írta Telepy Szinyeinek : „Majálisodat a: ért nem akasztották jó helyre, mert mint mondták, a tigrist nem lehet a macskák közé bocsátani, mert mind megette volna őket." Szinyei hazautaztában megállt Pesten és a Nemzeti Múzeum Képcsarnokának felajánlotta ajándékba a Majálist. Természetesen látatlanban nem akarták elfogadni, előbb mutassa be. Szinyeinek nem volt igaza, mikor ezért megsértődött, de még a bécsi méreg forrt benne. Hazautazott menyasszonyához és boldogságában elfelejtett mindent, még a Majálist is, mely ott hevert a bécsi Miethke műkereskedő raktárában. Csak nagysokára hozatta haza Jernyére, és ezzel maga vonta el a világ szeme elől. így záródott le a Majális történetének első felvonása. Felvetődik a gondolat, hogy mi lett volna, ha Szinyei a Majálist Bécs helyett Parisba küldi? Talán a Majális és festőjének sorsa is másképp alakult volna ; ámbár akkor még ott is az akademizmus uralkodott és az új törekvések alig találtak megértésre. Általában a Majális első balsikerében keresik Szinyei visszavonulásának okát, továbbá a jernyei elzárkózottságban, mely valóban nem volt inspiráló környezet számára.