dr. D. Fehér Zsuzsa - Kabay Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 2. szám (Budapest, 1960)

Bordácsné Haulisch Lenke: Ámos Imre emlékkiállítás

ÁMOS IMRE EMLÉKKIÁLLÍTÁS Galériánk 1958-as Ámos Imre emlékkiállítása olyan művészt hozott közelebb a nyilvánossághoz, akit a szakmabeliek és gyűjtők egy kis körének kivételével még hazánkban is alig ismertek. Ennek oka főképpen abban rejlik, hogy Arnos alkotóévei az 1930-as évek elejével indultak ős halálának évével, a rosszemlékezetű 1944-es évvel záródtak, tehát olyan esztendőket foglaltak magukba, amelyek semmiképpen sem voltak alkalmasak olyan háttérbe húzódó, szerény és csendes művész elismertetéséhez, mint amilyen ő volt. Nem kerülhetett a köztudatba művészete azért sem, mert minél messzebbre haladt azon az úton, melyet hivatása jelölt ki számára, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy a festészet fegyverével olyan erők ellen ágál, amelyek akkor egész Európát rémületben tartották : az emberi szabadságjogokat durván semmibe vevő, életeket kioltó és tönkretevő fasizmus ellen. Munkássága nemcsak a magyar művészet történetébe írta be nevét kitörölhetetlenül azzal, hogy nemzeti festészetünkbe szervesen beleépülve, egy más festőnkhöz sem hasonlítható szenvedéllyel, mintegy saját művészetén keresztül bizonyítja be a háború testeket és lelkeket tönkretevő hatását, de ismerőssé kell válnia Európa minden népe előtt, mert olyan érzelmeket penget, olyan élményekre emlékeztet, amilyeneket vele együtt, közösen éltünk át. Inter arma silent musae — mondták a régiek, s valóban igen kevés olyan művész van, aki háború alatt, annak közvetlen közelében és hatására alkot. A legtöbb háborús mű a harcizaj megszűnte után, a közvetlen élmény fájó élességét az időn és távolságon megszűrve inkább tanulságul, vagy krónikául óhajt szolgálni egy-egy konkrét eseményt rögzítve. Ámos Imre számára azonban nem csupán témául szolgált a második s eddig legszörnyűbb világégés, ami a háborús ábrázolásoknak egyszerűbb formája, hanem kifejezésmódját itatta át annyira, hogy egyébként teljesen közömbös tematika, egy csendélet vagy tájkép kereteiben is szinte évekre pontosan meghatározhatóan tükrözi az egyre tragikusabbá váló eseményeket. Legnagyobb érdemét éppen ebben látjuk : egy általa megalkotott formavilágon keresztül művészi tartalommá tudta alakítani azokat az érzelmeket, amelyek akkor nem egyedül az övéi voltak, hanem a háború kegyetlenségei közt őrlődő, éhező, remegő társadalomé. Éppen azért tudott ilyen általánossá lenni, mert ezek az érzelmek a csendes bánkódástól az őrjítő halálfélelemig fokozva nem valamilyen csoporthoz tartozó programmszerű érzelmek voltak, nem is elszigetelten egyéni hisztérikus megnyilvánulások, hanem a józan és humánus ember önkéntelen visszarettenése minden erőszaktól és ember te 1 enségtől. Ez a magatartása a legetikusabb és legalázatosabb hivatástudattal párosult. Az a pálya, amelynek küzdelmeiért viszonylag nyugodt polgári életmód lehetőségéről mondott le, mindvégig egyet jelentett számára az élettel. Legínségesebb perceiben sem bánta meg, hogy legalább a rajztanári képesítést nem szerezte meg a pontos szakmai alapismeretek helyett. „Akkor állásban lennék, de vajon eljutottam volna-e idáig művészi felfogásban, ha begyepesedem egy iskolában? Most már mégis azt hiszem, akkor ez után a függetlenség után rikoltoztam volna" — írja 1939-ben naplójában, amikor teljesen megszorulva egy polgárista lány mellett házitanítóskodást kellett vállalnia. Anyagi küzdelmei ellenére a létfenntartóshoz legszükségesebb dolgok kedvéért sem takarékoskodott festőszereken, amelyekből mindig a lehető legjobbat vásárolta és használta. És bár mint a két világháború közötti művésznyomor egyik részese, nem egyszer szatócsüzleteknek kulacsmintákat kényszerült festeni, vagy zálogba csapni a számára oly nagy értékkel bíró jegygyűrűjét — művészi felfogását sohasem tagadta meg azért, hogy képeit eladhatokká tegye. Sohasem kívánt, ahogy ő írja „artista módjára hetenként új számot betanulni", s azzal mellbevágni a szemlélőt, — míg egy kifejezési formát tökéletesen ki nem érlelt, el nem mélyített, nem változtatott rajta. Stílusának három különböző periódusa szoros kapcsolatban van egymással. Lassan, folyamatosan alakul át olyanná, hogy már újabb forma ismérveit fedezhetjük fel rajta, Ezt a változást sem valamilyen kényszerült újat akarás, sem kockázatos kísérletezés, hanem mindig valamilyen külső, akaratán kívüli érzelmi indíték, megrázkódtatás segítette elő. Művészete általános vonatkozásai ellenére a legszorosabban összefügg életével és szűk környezetével. Születésének helyén, Nagykállón eltöltött gyermekkorának emlékei még alkotóéveinek teljében is felrémlenek. Anyja szelíd képe, a népies szóbeszédekkel, mesékkel, legendákkal telített kisvárosi légkör mélyen beleszívódott tudatába ős korábbi képcinek alap-