dr. D. Fehér Zsuzsa - Kabay Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 2. szám (Budapest, 1960)

B. Supka Magdolna: Aba-Novák festészetének nemzeti sajátosságairól

— tehát műveinek valódi atmoszférája — alapján keressük meg gyökereit nemzeti festészetünkben. Mi az, amivel annak sajátos karakteréhez kapcsolódik? A magyar piktúrának jelleméhez és jellegéhez tartozik hagyományaiban gyökerező tulajdonsága, hogy nem szeret témátlan lenni, emberi mondanivalója a látható, valóságos világhoz és élethez fűződik, s ezt a mondanivalót nem akarja különválasztani a művészi mondanivalótól. Nincsen vérében a l'art pour l'art, a pusztán esztétikumért való festés. Vérmérsékletünk és képzeletünk úgy diktálja, hogy még a nem-tematikus, nem elbeszélő tárgyú művek is eseményszerűvé váljanak, lírai vagy drámai előadásmódjuk révén. A nagybányai plein-air festészetünkben sem találjuk a témától elvonatkozó atmoszférafestésnek, az optikai tárgyilagosságnak azt a fokát, amely kizárná a hangulati elemet, a festő kedélyének szubjektív, gyakran lírai kifejezését. Aba-Novák pályája kezdetén, a húszas években, határozottan lépett a témaábrázolás útjára, Vízözön, Savonarola és egyéb tárgyú rézkarcaival. A kubizmus forma- és térproblémáit kutató igen rövid korszakában, s az ugyancsak átmeneti atmoszférafestésónck idején nem kap ugyan hangsúlyt a téma, de már ekkor is átcsillan az a hajlama, hogy kifejezést, tartalmat csempésszen az esztétikai megoldásba. Festői kibontakozásának idején pedig már nemcsak hogy létszükséglete a téma, hanem művészi stílusának is bizonyos fokig formálója és meghatározója. Tudatosan képviseli a l'art pour l'art-al szemben a témafestést, s ezzel kapcsolódik — festészetének modernségében is — nemzeti hagyományaink egyik fontos jellemvonásához. „Szakítottam — írja a művész egyik levelében — a modern esztétikának azzal a babonájával, hogy nem szabad témához nyúlni, hanem csak motívumhoz. A l'art pour l'art, ha egyáltalán kapcsolatot korcs az élettel, az csak a líra lehet. A nagy művészeti korok mindenkor epikusak. A csak és kizárólagos festőisóg ma már nem elég. . . a kizárólagos festőisóggel azért nem foglalkozom, mert nemcsak szemem van, hanem emberis vagyok. Van téma, mert élek, és van véleményem róla, ezt közölni kell." Elgondolkozásra késztetnek Aba-Novák jellegzetes témacsoportjai, amelyekhez számtalan változatban, de mindig frissen, s kifogyhatatlan elbeszélő kedvvel tér vissza. Miféle jelentősége van az ő sajátos témaválasztásának egyrészt a saját életművén belül, másrészt nemzeti festészetünk egészében ? Van-e kulcs, amellyel egyszerre nyílnék fel témavilágának minden kapuja ? A kérdés azért nem egyszerű, mert a művész valódi mondanivalója a téma mélyén, s gyakorta valamely furcsa, akár groteszk előadásmód mögé rejtőzik, — a dráma olykor a tragikomédia álarcát ölti nála. Csodálatos módon, ez a színeivel és technikájával derűt és könnyedséget árasztó művész csupa olyan témát választott, amelyhez a merengőn-regényes alkatú művészek szoktak vonzódni. A vándorcirkuszok, csepűrágók, utcai énekesek, cigánytanyák, nyomorékok, vásárosok, búcsúsok, csavargók, árvíztől sújtottak világához a kedélynek olyanfajta hangolásával közelít, aminek felületén ugyan tréfa, fintor és játék érződik, mélyén azonban az a hosszas, borongó, együtterző, magányos szemlélődés rejlik, amely a romantikust szokta — többek között — jellemezni. „Ha képeimen élek : akkor élek ! — fakad ki egyik levelében — s ez az adottságom ment meg, hogy az élet esettjeihez hozzá ne rokkanjak." Ezeket az érzelmeket azonban, mint vérbeli romantikus, gyakran rejti furcsa fintorok álarca alá. Aki egyszer alaposan belemélyedt utolsó műveinek egyikébe, az Álarckészítőbe, annak aligha marad kétsége afelől, hogy ott a mester életművének titkához adta meg a kulcsot. Az álarckészítő mesterember műhelye maga az élet, amely az ember számára az arcokat, érzelem- és gondolatvilágunk kifejezését készíti. Az arcok jelképei az elevenen élő, érző, megindult, heves, kacagó vagy jajgató ember életének. Az ember annyiban él, amennyiben érezni tud, s a művész annyiban művész, amennyiben ezt az érzésteljes életet tudja kifejezni. Tömegjeleneteinek gyakran patetikus, olykor extatikus előadásmódja is romantikus vérsmérsékletre vall. „Maradandót — írja — logikai alapon még egy művész sem tudott csinálni, az indulat viszont emberi és örök." Gigantikus táj témáinak iszonyú, néma távlatában is regényesség rejlik. Kisfaludy Károly festményeinek, a „Vészeknek" egykori döbbenete tér vissza modern fogalmazásban Aba-Novák Árvízképein, és Munkácsy Éjféli csavargóinak hontalan utódai az abanováki külváros és vidék tereinek, viskóinak figurái. Festői elvében, mely a sötétek és világosak ellentétes erőviszonyára épül, felismerhetjük nemzeti festészetünk sajátos vonását, a Munkácsyra, s az alföldiekre is oly jellegzetes, sötét tónusokból kiragyogó világosok kedvelését. Aba-Novák tudatában volt annak, hogy milyen erős inspirációt jelent festészetünkben a hazai talaj és hagyomány. „Olyan dolog ez a nemzeti művészet, hogy akár akarjuk csinálni, akár nem, ez megvan. Valahány külföldi kiállításon a magyarok részt vettek, mindenütt ezt a nemzeti jelleget emelték ki. Én, aki nem a kávéházakban szívom a nemzeti elemet magamba, hanem átéltem magyar becsületességgel és hittel egy autodidakta minden keserűségét és örömét, én tanúja voltam és vagyok ma is az új generációk önálló művészi meditációjának, mely ha Párizst nem is kerüli ki, magyar marad mostoha viszonyok között is."