dr. D. Fehér Zsuzsa - Pásztói Margil szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 1. szám (Budapest, 1959)
Gy. Molnár Zsuzsa: Bernáth Aurél csendéletei
BERNÁTH AURÉL CSENDÉLETEI Bernáth Aurél mintegy négy évtizedre terjedő életműve az 1957. év tavaszán zárult gyűjteményes retrospektív- kiállításán szinte a maga teljességében volt látható, s így lehetőség nyílt annak részletesebb vizsgálatára. Bernáth komi, első korszakának absztrakt törekvései után a két háború közti magyar művészet legjelentősebb csoportjához kapcsolódott, melynek képviselőit a jobbára közös nagybányai tanúitságon túl, útkeresésük évei után az e hagyományokhoz való tudatos visszatérés, s az azonos művészeti elvek fűzték össze. Bernáth Aurél, mint c csoportnak, a- festészetünk fő irányát alkotó posztnagybányai festőknek tagja., képzőművészetünknek három évtizede egyik vezető mestere. Festészetének első lépéseit itthon, Kaposvárott és Nagybányán tette meg. Tanulmányait a háború befejezése után Bécsben és Berlinben folytatta. Az 1920 —1924 közötti első korszakában készült expresszív', dinamikus kompozícióin, romantikus mozgalmassága absztrakt képein az élet értelmének átfogó kifejezését kereste. E korszakának nagylélegzetű próbálkozásai mellett, melyek javarészt tájképek voltak, készültek első csendéletei is, példáid a Csendélet sakktáblával című pasztellje (eredetileg Péter András tulajdonában, 1924. (01. kép). — Az absztrakt kompozicionális elemek, kisebb-nagyobb síkok vetülete, a behajló leveles ág, s az asztalterítő ornamentális mintáinak dekorativ itása, a polcon álló Ferenczy Béni szobrocska leegyszerűsített kontúrral körülzárt foltja-, a jobb felső sarokban egy falratűzött vázlatlapon ábrázolt vágtató, visszatekintő ló mozgalmas részlet figura ja, az absztrakt színek, például ezüst cirádák mellett a sakktábla tárgyiassága — tehát nem homogén elemek-alkotják a, kép együttesét. Artisztikuma finom lebclletszerű színeivel, suhanó fényeivel, és az intim hangulattal így is megragadó. 1 Első korszaka megtorpanáshoz, kétéves szinte teljes tétlenséghez vezetett (1924—1920). E vajúdása idején festett Hegedű című pasztellje művészete átmeneti periódusának fontos és jellemző dokumentuma (1925, Tarján Imréné tulajdona) (02. kép). Csillagalakú asztalkán nyitott hegedűtök és hegedű nyugszik a különböző fokú háromszögek bonyolult diagonális rendszerében. A rálátásos kompozícióban zárt egységre törekedett. A hátteret a felemelt deszkapadló zárja le, melynek vonalai egy, a képen kívüleső kiindulópont felé futnak, összefogva a csendéletet egy nagyobb háromszög alsó felében. Meleg tónusait, az asztal és a hegedű fénylő barnáját, és a tok ásító leketeségét a padló sötétbarna színe húzza- alá. A Hegedű tudatos elfordulás eddigi irányától. Ez az egyetlen beállított csendélete, amelynek festésekor elhatározta, úgy fog hozzá, mintha elölről kezdene mindent, s előtte semmit sem alkotott volna. Innét a kompozíciónak a tárgyakból kialakított feszes együttese, s az elmélyedt, áhítatos szordino a színezésben. Az ember közvetlen környezete a témája a 20-as évek második fele pasztelljeinek, s számban kevesebb, de éppoly jelentős olajképeinek. A hagyományos témákhoz tért vissza s ezzel, a témakör szűkítése ellenére megindult a mondanivaló szabad áramlása, .Most is főleg tájképeket festett, melyek közül a Riviera és a Oenuai kikötő kibontakozott ríj stílusának első mérföldkövei (1926 -27, mindkettő a- MagyarNemzeti Galéria tulajdonában) s csak kisebb számban csendéletet, melyeknek sora azonban az egész oeuvre szempontjából jelentős, míg egyéb témák ekkor még kevésbé foglalkoztatták. Festészetének egyik jellemzője, hogy nincs kid valamennyire is azonos képe. Azonos tárgyú csendéletei mutatnak rá, milyen gazdag, sokrétű a művész mondanivalója, s mennyire különbözőek művészi eszközei. A csendéleti elemeknek nem a puszta, külső megjelenése, szépsége vonzotta, hogy azt a- magatárgy szerűségé ben önmagáért lefesse, különösen első három korszakában, ha-nem a tárgyak beszéde és illát vány szavakkal el nem mondható költői hangulata. Sohasem kényszerített valamiféle a priori ismert formális rendet az élettelen tárgyakra, amint azt a kubisták tették, akiknek a XX. századi európai csendélet virágzása köszönhető — az efféle törekvések távol álltak tőle —, de nem terhelte meg a- festészettől idegen szüzsévcl, irodalmi tartalommal sem. A Hegedűtől az 1928 —1929-ben festett csendéletekhez egy, a maga nemében páratlan szépségű mű vezet át, mely tulajdonképpen tájkép, tóparti terasz fátyolos, párás őszben, hangulatát azonban három elárvult bútordarab adja. meg, asztalkának támasztott két kerti szék. Az Ősz (1927, Radnai Béla tulajdona) tárgyainak megfestésénél azt a
