Sánta Ákos: Vadászfegyverek - A Magyar Mezőgazdasági Múzeum tárgykatalógusai 4. (Budapest, 2018)
Előszó GONDOLATOK A VADÁSZATRÓL ÉS A VADÁSZFEGYVEREKRŐL A vadászfegyverek esetében a legfontosabb cél mindig a vad leghatékonyabb elejtése volt. Napjainkban a vadászfegyverekről beszélve szinte mindenkinek a puska jut eszébe, hiszen manapság ez a legmegbízhatóbb fegyver. A korábbi évszázadokban azonban fontos szerepe volt az íjnak és a számszeríjnak, nem is szólva a vadászlándzsákról, kardokról, valamint a különböző hurkokról, csapdákról és vermekről. A vadászat egyidős magával az emberiséggel, de a későbbiekben elvesztette az elsődleges, létfenntartást szolgáló szerepét, és a középkor folyamán a társadalom vezető rétegeinek kiváltsága lett. A vadászat során használt fegyverek ezért - fentiek okán - mindig a legkorszerűbb típust képviselik, és nagyon gyakran gazdagon ékesítettek csont- vagy nemesfém berakással, valamint véséssel vagy faragással. Az utóbbi néhány évszázad legnépszerűbb vadászfegyvere a puska volt. A 16. század elejétől kezdték használni, de természetesen hatékonyságuk és találati pontosságuk messze elmaradt napjaink fegyvereitől. Egészen az 1860-as évekig fekete lőporral működő elöltöltős puskákat használtak, amelyeket keréklakatos, kovás vagy csappantyús elsütőszerkezettel szereltek fel. A nagyobb találati pontosság miatt a 17. századtól már huzagolással látták el a csöveket, ami viszont a töltési időt növelte meg. Igen gyakran alkalmaztak duplacsövű fegyvereket, sőt már a 17. századtól előfordultak többlövetű, gyakran hátultöltő kísérleti vadászlőfegyverek is. A puskákhoz és pisztolyokhoz tartozó lőportartók, felporzók vagy golyótartók szintén díszes kivitelben készültek. Jellemző a vadászfegyverekre, hogy felületük a kor divatjának megfelelő díszítőstíluson kívül leggyakrabban vadászjelenetekkel és vadállatok alakjával díszített. A nagyvad és az apróvad vadászata mellett népszerű volt a vízi vadászat és a 19. századtól az Afrika-vadászat is. Természetesen mindegyikhez más-más típusú fegyvert kellett használni, hiszen a nagyvadra golyóval, míg az apróvadra - általában - söréttel vadásztak. A vadászat azonkívül, hogy komoly fizikai megterhelés és nem kevés bátorságot igényel, nagy felelőséggel is jár, ugyanis mindig a vadállomány védelme az elsődleges, de fontos szerepe van a vadászatnak a vadkár elhárításában, vagy a gondos, az állomány egészséges fejlődését szolgáló selejtezésben is. Magyarországon nemcsak az elmúlt évszázadok során, hanem manapság is a természet védelmét szolgáló, korszerű vadgazdálkodás folyik. A fenti néhány gondolat megosztása után térjünk rá arra az örömteli tényre, hogy kezünkben tarthatjuk a Mezőgazdasági Múzeum - hiánypótló - vadászfegyver-szakkatalógusát. Külön öröm, hogy ilyen szép számmal megtalálhatjuk ebben a könyvben az orvvadász és a kisöbű vadászfegyvereket is. Ez utóbbiak, a 0,22 Long, 0,22 Short, a 6 és 9 mm Flobert-tölténnyel működő vadászfegyverek a 19. század végén kezdtek elterjedni, majd a 20. században nyertek teljes létjogosultságot. Ezek egyik célja a céllövés gyakorlása volt, de igen hasznosak voltak a türelmi időszakban dúvadirtásra is. A számos vadászlőfegyver, zárszerkezet és csőtípus szakértő leírása arra utal, hogy a szerző, Sánta Ákos alaposan elmélyült a vadászfegyverek tanulmányozásában. Ismét örömmel nyugtázom, hogy a klasszikus, nagyvadra való golyós vadászfegyverek mellett a lőállásos vadászat, valamint a koronglövészet céljaira kifejlesztett kakas nélküli, úgynevezett „Hammerless” vadászpuskák is felbukkannak jelen szakmunkában. A szerző munkája ezért hiánypótló, csak remélni tudom, hogy kötete nemcsak a vadászok, valamint fegyvergyűjtők, hanem a had- és fegyvertörténetet kedvelők könyvespolcain is elfoglalja majd a méltó helyét. Dr. Kovács S. Tibor fegyvertörténész mb. tárigazgató Magyar Nemzeti Múzeum
