Estók János szerk.: 1956 és a magyar agrártársadalom (Budapest, 2006)
TANULMÁNYOK - Szakács Sándor: Az ötvenes évek agrárpolitikája - különös tekintettel a „kulákkérdésre"
beszerezniük. 84 A kíméletlen adóztatás mértékét mutatja, hogy 1952-1955 között a parasztság adóterhe az 1949. évinek több mint háromszorosára emelkedett, ezen belül pénzben fizetett adóterhe is - jórészt teljes paraszti pénztelenség közepette - mintegy másfélszeresére. A pénzben kivetett adóteher ekkoriban a csúcsszintet 1951-ben érte el, amikor is 1949-hez képest majdnem megkétszereződött. 85 A parasztság adóterheinek alakulása 1949-1955 86 1949 és 1951 között majdnem megkétszereződött az egy főre jutó, még ennél is nagyobb mértékben (2,7-szeresére) emelkedett az összes paraszti adóteher. 1951-ben, 1952-ben a terhek nemcsak túllépték, de messze meghaladták a gazdák teherbíró képességét. A Rákosi-Gerő-féle vezetésnek sikerült megvalósítania a felszámoló jellegű túladóztatást. (Mindez még egyértelműbbé válik, ha tekintetbe vesszük, hogy már 1948-1949-ben is minden gazda közterhe nagyobb volt, mint az ún. Horthy-rendszerben, a háború előtt.) Részben a túladóztatás, a paraszti teherbíró képesség teljes kimerülése, részben a szovjetrendszer első nagy nemzetközi válságára válaszként adott kényszerű „liberalizáció" következtében viszonylag „mérséklődtek" a terhek Sztálin halálát követően a korábbi évekhez képest. A Nagy Imre első kormánya által képviselt „új szakasz" felszámolása, a Rákosi-Gerő-féle vezetés visszaállítása az egy főre kivetett adóterhet 1955-ben újra felemelte. A ténylegesen behajtott összes adó - a mezőgazdaság adózóképességének teljes kimerülése folytán - az 1952. évi csúcsnak már mindössze 54%-át tette ki. A tsz-tagok jövedelme és a paraszti tömegnyomor A termelőszövetkezetekbe kényszerített parasztok jövedelme éveken keresztül meszsze elmaradt az egyéni gazdálkodóké mögött. (Az állam beszolgáltatási és adókedvezményekkel, illetve hitelelengedéssel mérsékelte a tsz-tagság terheit. Folyton növelte viszont a magángazdákét.) 1955-ben például a szövetkezetek 75 millió, az egyéni gazdálkodók 2044 millió forint pénzadót fizettek. 1953-ban 700 millió forint szövetkezeti hiteltartozást engedtek el, hogy az elégedetlenkedő tagságnak valamelyest nagyobb javadalmazást tudjanak biztosítani. Ennek ellenére a szövetkezetek többsége - szervezetlenség vagy elégtelen gazdálkodás következtében - veszteséges volt. 87 Az aszály mindennél egyértelműbbé tette az MDP kalandorpolitikáját. A kíméletlen „padlássöprés" következtében 1952-ben 1,2 millió parasztcsaládból 800 ezernek - az élelemtermelő családok kétharmadának (!) - nem maradt kellő vetőmagja és kenyere. A magyar történelemben hasonló esetet ilyen tömeges méretben egyszer sem jegyeztek fel. 88 84 Pető Iván-Szakács Sándor, 1986.1. m. 215-217. 85 Adatok és adalékok a népgazdaság fejlődésének tanulmányozáshoz, 1949-1955. KSH, Bp., 1957. Szakács Sándor: A mezőgazdasági termelés és néhány történeti jellegű befolyásoló tényezője (1945-1955), 85-86. 86 Adatok és adalékok a népgazdaság fejlődésének tanulmányozáshoz, 1949-1955. KSH, Bp., 1957. 400., Statisztikai Évkönyv, 1949-1955. Bp., 1977. 296. A háború előtti és utáni adóterhek összevetésére is: Szakács Sándor: A népi demokratikus agrárfejlődés kezdetei 1945-1948. Akadémia Könyvkiadó. Bp., 1971. "Adatok és adalékok a népgazdaság fejlődésének tanulmányozáshoz, 1949-1955. KSH, Bp., 1957. 88 Pető Iván-Szakács Sándor, 1986.1. m. 185.
