Estók János szerk.: 1956 és a magyar agrártársadalom (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK - Pölöskei Ferenc: Agrárpolitikai elképzelések a 20. század első felében

a biztosítási iratokat, a kölcsönszerződéseket, a családi okmányokat vagy az arra utaló feljegyzéseket megőrizték. A születésekre, a halálozásokra utaló napra pontos adatokat sok helyen a szekrényajtók belső oldalára vésték. Tudjuk: a földműveléssel foglalkozók jó része gazdálkodásának adatait ugyancsak feljegyezte. Időnként közülük néhány értékes dokumentumként napjainkban is elő-előkérni. A nagybirtok gazdálkodásáról készült számadások pedig a korábbi évszázadokból szintén fennmaradtak. Az utóbbi másfél évszázadban hazánkban több radikális agrárátalakulás váltotta egymást. Összességében azonban ezek nem egymásra épültek, hanem önmagukban éltek, és főleg a 20. század második felében szinte követhetetlen, tekervényes úton jártak. Amíg ugyanis a jobbágyfelszabadítást és a földosztást számottevő irodalmi, tudományos teljesítmény és politikai mozgalom készítette elő, addig a téeszesítés, majd a privatizáció mindezzel nem rendelkezett. A kolhozosítás a szovjet minta egyszerű átvételét jelentette. Ezért is vált kiszámíthatatlanná és sokak számára gyötrelmessé. Ezáltal pedig nőtt az elégedetlenség, s erősödött a kitörési vágy ebből a kényszerű helyzetből. A parasztság forradalomvállalása több évtizedes hagyományokra is építhetett. Tudatvilágát ugyanis korábbi társadalmi helye, pozíciója s ebben szerzett élményei formálták. Ebben a relációban hatottak rá szűkebb területi és szakmai közösségének küzdelmei, céljai, mentalitásának alapvonásai és életkörülményei. Köztük az ezekből eredő politikai irányzatok is. A földtulajdon - egyáltalán a tulajdonlás ügye - Magyarországon a 19-20. század fordulóján került a szélesebb értelemben felfogott agrárium középpontjába, s ezáltal a közérdeklődés, a politika színterén is számottevő teret nyert. A paraszti tulajdonhoz, tulajdonosi identitáshoz pedig hagyományosan hozzákapcsolódott a termelés-értékesítés szabadságának vágya, javítása és a társadalom demokratikus állapotának biztosítása. Korábban mindezt a nagybirtok nyomasztó túlsúlya s az őt védő állam korlátozta, amit azután az 1950-es években brutális és embertelen Formában a diktatúra - benne a beszolgáltatás - követett. Vagyis a földkérdés a 20. század agrárpolitikai irányzatainak zömében - váltakozó intenzitással ugyan, de - összekapcsolódott a demokrácia, továbbá a mezőgazdasági munkafeltételek követelésével, a hitelek biztosításával. Rövidre szabott előadásomban fontosnak tartottam ezeknek a szélesebb történelmi összefüggéseknek a kiemelését, még azon az áron is, hogy a közzéadott témakör, vagyis a 20. század első felében jelentkező agrárpolitikai irányzatok felrajzolására még kevesebb időm marad. Kifejtésükre persze eleve nem is vállalkozhattam volna. Ezért legfeljebb csak jelzem azok gazdagságát és sokrétűségét. Az így megjelenő színes körkép ilyen módon valamiféle vázlatát adhatja akár egy monográfiának is. Újkori történetünkre eleve árnyékot vetett a nagybirtok - köztük a hitbizományi birtokok - fennmaradása 1945-ig, illetve a rátelepedő torz agrárstruktúra, benne a földnélküliek és a néhány holddal rendelkezők többmilliós tömege. A jobbágyfelszabadítás nyomán kialakult birtokstruktúra ebből a szempontból tehát a trianoni országcsonkítás nyomán sem változott számottevően, inkább valamelyest az új országterületen növekedett a nagybirtok, illetve csökkent a birtokos parasztgazdaságok aránya. Itt jegyzem meg, hogy a tízévente megtartott népszámlálási adatsorok, az 1895. évi mezőgazdasági összeírás, majd az 1925. és 1935. évi Gaz-