Estók János szerk.: 1956 és a magyar agrártársadalom (Budapest, 2006)

Fehér György: A magyar mezőgazdaság történetének rövid áttekintése, 1848-1956

léteztek a mezőgazdasági fejlődés stagnáló állapotából, zsákutcájából kitörési pontok, azt bizonyították a belterjes kertkultúrás termelésre áttérő parasztgazdaságok. A két háború között alkotó falukutatók és szociográfusok a nyugat-európai típusú parasztpolgárság kialakulásának lehetőségét látták a Duna-Tisza közének futóhomokját meghódító szorgalmas gazdákban, akik zöldség- és gyümölcstermelő ültetvényeket művelve az ország határain túl ismertté tették a friss termékként fogyasztható barackot, szőlőt és más gyümölcsféléket. Ezek egyben nyersanyagul is szolgáltak a zöldségfélék feldolgozására (pl. paradicsom) létesülő új iparágnak, a konzerviparnak. Az országhatáron túl is ismertté és keresetté vált Szeged és Kalocsa környékének paprikája, Makó vidékének hagymája. A magyar társadalmi fejlődés sajátossága, hogy a kisszámú polgárosodó parasztság nem rendelkezett olyan erővel és befolyással, mint a számarányait tekintve még kisebb lélekszámú, ugyanakkor számottevő gazdasági és politikai hatalommal bíró nagybirtokosság. Ennek következtében nem volt reális esély arra, hogy a társadalom több mint felét kitevő mezőgazdaságból élők a nyugat-európai sorstársaikhoz hasonlóan - azok életszínvonalának belátható időn belüli elérése reményében - a mezőgazdaságban vagy a gazdasági élet más területein boldoguljanak. A korszakról összefoglalóan megállapítható, hogy az I. világháborút követő néhány esztendőt leszámítva a folyamatosan bővülő külső piac mellett a belső fogyasztás némi élénkülése valamelyest javította az ágazat jövedelmezőségét, de az itt foglalkoztatottak döntő többségének életszínvonala rendkívül alacsony maradt. A cselédek és más mezőgazdasági munkások mellett a család megélhetéséhez elegendőnek nem bizonyuló törpebirtokok művelői családtagjaikkal együtt alkották a társadalom többmilliós, reménytelenül leszakadó részét. A II. világháború elején a magyar mezőgazdasági termelés általános színvonala, a társadalom többségét kitevő agrárnépesség életminősége számottevően nem közelített a világ fejlettebb országaiban tapasztaltakhoz, esetenként távolabb állt tőle, mint a dualizmus utolsó évtizedében. A IL világháború és az újrakezdés Hiába volt a két bécsi döntés utáni időleges terület- és népességnövekedés, a vesztesek oldalán megvívott II. világháború mérlege talán még az előző háborúnál is kedvezőtlenebb lett a magyarság számára. A hosszú háború - egy fél évszázadon belül immár másodszor - a gazdaságilag sebezhető országtól hatalmas ember- és anyagi áldozatot követelt, majd ezt követően a párizsi békeszerződés jóvátételre vonatkozó pontjainak teljesítése még további erőfeszítéseket kívánt. Egy agrárországban - a helyzet természetéből adódóan - a terhek döntő hányadát a mezőgazdaságnak, közelebbről pedig a benne élőknek kellett hordozniuk. A korántsem teljes veszteséglista adatai szerint a háború csaknem félmilliós emberáldozatot követelt, és a közel 900 ezer hadifogolyból mintegy félmilliót csak fokozatosan engedtek haza a Szovjetunióból 1949-ig. A mezőgazdaságot ért közvetlen anyagi károk elérték a teljes háborús rombolás 17%-át. A nemzetgazdasági ágazatok közül ilyen mértékben csak a közlekedési infrastruktúrát érte csapás. A mezőgazdaságban számba vett pusztítás háromnegyed részét a termény- és állatkár tette ki. 1945 tavaszán óriási hiány volt vetőmagból és állati termékekből, hiszen