W. Nagy Ágota szerk.: A magyar mezőgazdasági, kertészeti, erdészeti és vadászati szaknyelv kialakulása. (Bpudapest, 2003)

Csőre Pál: A magyar vadászati szaknyelv kialakulása

ragadozó madarunk neve. Halászsólyom, kerecsensólyom vagy karvaly? Ahány kutató, annyi magyarázat. A „ráró" megint csak nehezen értelmezhető elnevezés. Csak annyit tudunk megállapítani róla, hogy valamilyen ragadozó madár volt. Ezzel kapcsolatban aztán sok a találgatás: a kerecsensólyomtól a halászsasig sok ragadozó madárfajról olvashatunk magyarázatképpen. A „kiköcsén" is valamely ragadozó madár lehetett, Takáts S. szerint talán az ölyv. Mások úgy gondolják, ez a kabasólyom volt (Balkay A.), de van olyan vélemény is, hogy a kerecsensólymot jelentette (Bástyái L.). Ilyesmit ma már nehéz megállapítani, mivel a ragadozó madarakat akkor kevesen ismerték. A „fenyves" valamikor fenyves madarat, vagyis valamilyen rigófélét jelentett, a „herjó" viszont foglyot. A rigókra, amelyek régen vadászat tárgyai voltak, a „húros madár" kifejezést találjuk. Igaz viszont, hogy a „herjóka" szóra már nagyon sok különféle magyarázatot találunk. Ilyenek: parva perdix (NytSz), kaba sólyom (Kékessy) stb. Valódi jelentése tehát nehezen állapítható meg. De ne csak a madarakkal foglalkozzunk. A „cáp" szó régen „hircus" kecskebak - jelentésű volt (oklevélszótár), de Kékessy szerint őz. A Székelyföldön a cáp-bak - őzbak. Eredetileg román szóból származik. Az „erdei" régen erdei disznót, mai szóval vaddisznót jelentett. A „gim"-nek is eredetileg más volt a jelentése, mint ma. Nem a szarvas faját jelentette, hanem a szarvastehenet (cerva). A nyestre azt is mondták, hogy „kuna", a rókát pedig természetesen nemcsak „ravasz"-nak tartották, hanem így is nevezték. A fentiekkel nem soroltam fel minden kifejezést, amelyet a régi magyar nyelvben használtak a vadászattal kapcsolatban. Vannak szép számmal olyanok is, amelyek nagyon régi származásúak, de még ma is használatosak. Ilyenek például: teríték, torony, kakas, töret, tükör, kotorék, barcogás, barkácsolás, döher, daróc, nyíl, pamacs mái, amelyek közül némelyik megvan, de más értelemben. Ezek a mai vadásznyelv részei, amelyeket minden vadásznak illik ismerni, mert aki nem érti, vagy nem használja ezeket, azt „kinézik" maguk közül. A török kiűzése után csak lassan és nehezen tudott magához térni az ország. Erdély volt az az országrész, amelyben a magyar nyelv élt, és itt volt még gyakorlatban a vadászat is, őrizve valamelyes emléket a régi vadászati kultúránkból. Ezt tapasztalta Újfalvi Sándor is, aki 1854-ben jelentette meg Kolozsváron „Az erdélyi régibb és közelibb vadászatok és vadak" című írását. Ennek utószavában azt írja, hogy „...készakarva korunk népies vadásznyelvét használtam". Sorolja az erdélyi fejedelmeket, akiknek idejében lehetetlen, hogy ne élt volna olyan vadásznyelv, „amely méltó legyen Erdélyhez... És hová süllyedtünk! Most vadászatainkon vagy a köznép nyelvén fejezzük ki magunkat, vagy minden harmadik szavunk német, francia vagy angol kitételekkel gonoszul felcifrázva, fülsértőleg hangzik". Valóban igaza lehetett, mert még Pák Dienes „Vadászattudományá"-ban is az idegen kifejezéseket olvassuk, látjuk a magyar szavakkal való helyettesítés