W. Nagy Ágota szerk.: A magyar mezőgazdasági, kertészeti, erdészeti és vadászati szaknyelv kialakulása. (Bpudapest, 2003)

Csőre Pál: A magyar vadászati szaknyelv kialakulása

műszótár"-t, amelyet 1875-ben adtak ki, és amelynek szerzője „Egy öreg vadász" (Forgách Sándor). Az utóbbi időben Eördögh Tibor „Vadászok nyelvén" című, Budapesten 1976-ban napvilágot látott kiváló munkája nyújt bőséges szó- és kifejezéshalmazt az érdeklődőknek. Eördögh Tibor ebben az értékes művében nemcsak az említett szerzők műveire hivatkozik, hanem megemlékezik Vajda János költőnk keserű szavairól is, aki szomorúan fakad ki írótársaival szemben, akik a fejlett „honi vadászat mellett az elmélettel", vagyis a „vadászattudománnyal", s főleg annak irodalmával vajmi keveset törődnek. Vajda szerint van ugyan magyar „vadászbeszéd", de ezt csak a „pórnép" beszéli, mert az nem szégyelli, hogy magyar. Ennek oka pedig az, hogy nincs megfelelő vadászirodalmunk, amiből még az előkelőségek is megtanulhatnák a magyar vadászbeszédet. Ezek az „előkelőségek" inkább a német nyelvből átvett szavakat, kifejezéseket használják. Ennek a kornak vadászírói lelkes „magyarítók" voltak, és örültek, ha tehettek valamit a magyar vadásznyelv érdekében. Ilyen volt például Újfalvi Sándor, Teleky Sámuel, Festetics Tasziló, Wesselényi Miklós és még mások is, akik nemcsak magyarok voltak, hanem magyar vadászok is, ám sokszor csak szó szerint fordítgatták az idegen szavakat. Ezeket a szerzőket követően már nemcsak megfelelő magyar szakkifejezések alkotása volt hátra, hanem ősi hagyományaink lassan feledésbe merülő szókincséből kellett volna visszahozni a megfelelő örökségből származó vadászati szavainkat. Az is igaz viszont, hogy minden nyelv fejlődik, változik. Egyes szavak eredeti jelentése ma már mást fejez ki, és ezért nem lehet egyszerűen csak elővenni. így például a szarvas agancsát valamikor szarvnak mondták és írták, üszőnek nevezték az ünőt, sutának a tehenet, a szarvasbikáról pedig a szarvasnász idején nem azt mondták, hogy bőg, hanem hogy „rigyet". Sokáig élénk vita folyt, hogy a dám nőstényét sutának vagy tehénnek kell-e nevezni. A vitát végül Széchenyi Zsigmond zárta le azzal, hogy a „suta" elnevezés csak a nőstény őzre alkalmazható, a nőnemű szarvast, dámot és a hozzájuk hasonló nagyobb testű szarvasfélék nőstényét a „tehén" elnevezés illeti. A honfoglalás előtti nyelvemlékeinkből nem sokat tudunk megállapítani a magyar vadászatról. Az ezt követő évszázadok írásai is latin nyelvűek, és csak itt-ott fordul elő egy-egy magyar szó, kifejezés. A 15. századtól maradtak fenn olyan szójegyzékek, amelyekben előfordulnak vaddal, vadászattal kapcsolatos magyar szavak, kifejezések. Ezek egy része azonban helytelen, megtévesztő. Ennek valószínűleg az az oka, hogy akik ezeket szerkesztették, nem ismerték a vadat, a vadászatot, a vadászok pedig legnagyobbrészt nem ismerték az írás mesterségét. A legkorábbiak közül való a gyöngyösi latin-magyar szótártöredék és a Schlägli magyar szójegyzék a 15. századból. Calepinus latin-magyar szótára (1585) és Szikszai Fabricius Balázs (1590) hasonló összeállítása már későbbiek.