Kaposi Zoltán: Uradalmak, földbirtokosok és birtokforgalom a Dél-Dunántúlon a 19. században - Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 14. (Budapest, 2019)
4. A polgári földtulajdon kialakulása a 19. század közepén
kapott legelőket és erdőket nem osztották szét a lakosok között, hanem azok faluközösségi használatban maradtak. Amikorra meghozták az 1871. évi Lili. törvénycikkelyt, addigra az úrbéri perek mintegy 80%-a már befejeződött.361 Ez a törvény gyakorlatilag elismerte az 1853-as rendelet lényeges elemeit, s inkább csak a meglévő folyamatokat kívánta felgyorsítani. Az igazi jelentősége a közös földek szétválasztásának abban van, hogy az 1870-es évekre kialakulhattak az egész országban a polgári földbirtoklás alapintézményei, a föld tulajdonná vált, s ezzel egyben terhelhetővé is, márpedig közismert, hogy a tőkeszegény országokban a jelzáloghitel szokott a leggyorsabban terjedni. Mértékadó számítások alapján azt mondhatjuk, hogy a polgári birtokrendezések eredményeképpen mintegy 13,5-14 millió kát. holdnyi terület maradt a volt úrbéresek kezén.362 A földbirtoklás kérdéséhez még egy nagy érdeklődést kiváltó intézkedés járult, mégpedig az elveszített úrbéri terület fejében a volt földesuraknak járó kárpótlás intézménye, vagy ahogyan azt a korabeli irodalom emlegetni szokta, a földtehermentesítés (Grundentlastung). Az 1848-as törvények szerint a földesurakat nem az elveszített földjeikért, hanem az elveszített feudális járadékokért kívánták kárpótolni; vagyis a csökkenő jövedelem pótlása volt a végcél. A földtehermentesítés nemcsak nálunk, hanem a szomszédos Ausztriában is lezajlott, ahol néhány nagyobb birtokos família hatalmas vagyonhoz jutott kártérítésként. így például a herceg Liechtenstein família két tagja 3,2 millió, a herceg Schwarzenberg família 3,7 millió ezüst forintot kapott, de voltak még jó néhányan a sorban.363 Az örökös tartományokban összesen 580 millió forintot fizettek ki, ebből 450 milliót a nagybirtokosok kaptak. Magyarországon a rendelkezés úrbéri egész telkenként 300-700 forint között állapította meg a kárpótlás összegét (a különbség megyénként változott).364 Van némi igazság Szekfű Gyula azon kesergésében, hogy az észak-magyarországi vármegyékben, ahol viszonylag sok nemes élt és kisebbek voltak a földesúri birtokok, alacsonyabban állapították meg a tételeket, míg az aulikusabb, mágnásokkal teli dunántúli kárpótlás esetében jóval nagyobb volt az egységnyi telek után járó térítés. 1855-ig csupán kártalanítási előleget utaltak ki, ám annak összege sokszor még a tőkeösszeg kamatait sem érte el. 1855-1857 között minden kárpótlásban részesülő földesúr megkapta azt az államkötvényt, amelyben az állam garantálta a kifizetéseket. Azt, hogy a továbbiakban ki kapja meg a kárpótlási összegeket, sorsolás útján döntötték el. A kártérítést 50 évre tervezték, végül is 60 év lett belőle, ugyanis az erdélyi kötvényeknek 1916-ban járt le a kifizetési határideje.365 Időközben a papírok árfolyama nagyot zuhant, nem volt ritka a 30-40%-os veszteség sem. Általában a nemesség, ha pénzre volt szüksége, 361 Uo., 4L 362 Uo., 43. 363 Az osztrák viszonyokra lásd Sandgruber (1982) adatait. 364 Szabad (1979): 537. 365 Uo., 538. 80
